Szerencse

Egyszer azt olvastam egy könyvben, melynek már a címére sem emlékszem, hogy nem létezik bal- és jószerencse. A szerencsét nem lehet bekategorizálni, csak úgy megesik néha. Az internet (Webszótár és Wikipédia) szerint: "Egy értelmetlen, kiszámíthatatlan, irányíthatatlan erő, ami az események kedvező, vagy kedvezőtlen folyását formálja egy egyén, egy csoport, vagy egy ügy esetében". Ebben a bejegyzésben többször is szó fog esni a szerencséről. Csak tisztázni akartam magam, hogy én igenis szerencsés vagyok, még úgy is, ha néha bal, az a szerencse.

 Mikor azt hittem, hogy egy blogbejegyzésbe bele fog férni a kirándulásom előtti itthon töltött hetem és a nápolyi kiruccanásom, óriásit tévedtem. Azt hittem, nem fog semmi különleges történni velem, erre meg már a második napon útra keltem.

Az említett szűk hetemet megpróbáltam minimális költségvetésből kihúzni és minél több pénzt spórolni. Eldöntöttem, hogy nem lépem át a (tíz euróból álló) keretet. Nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam volna, még úgy is, hogy ételem akadt itthon rendesen. Péntek este a szobatársam és szakállas barátom közölte, hogy leutaznak az olasz csizma sarkának legdélebbi pontjára és ha van kedvem velük tarthatok. Na hát kiszabott pár euróból lazán kicsúsztam volna, már a vonatjegyek megvételével. Viszont mi önkéntesek vagyunk, és ezek a szegény önkéntesek nem vesznek jegyet, nem költik az önkéntes pénzüket feleslegesen.

 Aznap reggel tíz perc alatt elkészültem és mire észbe kaptam, vártuk, hogy végre befusson a vonat a célállomásra. A csillagok nekünk kedveztek, szerencsének is nevezhetném akár, mert kalauzzal nem találkoztunk és meglepő módon stoppot is nagyon hamar találtunk, hogy lejussunk Santa Maria di Leuca-ba. A két fiatal srác, aki felvett bennünket boldogan elbeszélgetett velünk bármiről és ott tett ki minket, ahol óhajtottuk.

A központból indultunk, az első utunk a parthoz vezetett. Minden sietség nélkül leültünk, nekivetkőztünk és élveztük a napot, a meleget. Néztük a hullámokat, a sziklákat, ellazultunk, majd lassan elindultunk a legdélebbi pont felé.

Már majdnem a sziklaszirtnél

Mikor megérkeztünk a boldog elégedettség érzése lett úrrá rajtam, a pillanat hevében lőttünk pár fotót, majd lecsüccsentünk ebédelni.

A legdélebbi ponton

Miközben ebédeltünk

Lassan indulnunk kellett, ha mást is megszerettünk volna nézni, így sétáltunk, fagyiztunk és lépcsőztünk(egy csomót), hogy feljussunk a városka dombjának csúcsára. Nem csak a kilátásért érte meg mászni, hanem azokért a kávéscsészékért is, amiket onnan szereztünk.

Világítótorony a város legmagasabb pontján

Az első szelfi

Mikor azt hittem a napnak vége, csak akkor jött a java. Stoppal Santa Maria di Leuca-tól, majd némi gyaloglással Gagliano-ból(bár én inkább kocogó lépéseknek nevezném őket) eljutottunk Fionte Ciolo-ba. Egy gyönyörű hely, tényleg leírhatatlanul szép. A telefonom sajnos beadta a törölközőt két szelfi után, viszont az igazat megvallva, nem is olyan nagy baj, vissza biztos nem adta volna a valóságot.

A második szelfi

Elhagyva Fionte Ciolo-t rátértünk az országútra és újabb stopban reménykedve elkezdtünk baktatni előre. Bal oldalt a sziklafal, jobb oldalon a tenger vett közre. Üldözött minket aznap a gyönyör, de nem csak az, mert a szerencse is még mindig velünk tartott, mert ugyanaz a szürke autó és sofőr vett fel minket, aki elvitt S.M di L.-ba. Már nevetve szálltunk be a kocsiba, a jókedv egész hazaúton kitartott, nem számított, hogy a fáradtság mennyire erősen próbált levenni bennünket a lábunkról.

Elég jól teltek a nápolyi indulásig tartó napjaim, és mindezek mellé társult a boldogság is, mivel sikeresen belefértem a kijelölt keretbe. 25.-e délután miután összecsomagoltam a táskámat, készen álltam. Előkészítettem a másnapi ruhámat és gondoltam bepakolom a pénztárcámat is, beleteszem a fiókomban őrzött jegyeimet és a pénzemet, hogy biztos ne felejtsek itthon semmit. Na, de itt megállt a tudomány, mert nem találtam meg a pénzt. Az aznapi pihenésre szánt délutánt és estét, majd fél éjszakát azzal töltöttem, először csak én, majd a szobatársam is, hogy átforgattunk minden létező helyet a szobánkban, de persze, hogy nem találtuk meg. Amilyen idétlen és feledékeny vagyok néha, a mai napig abban reménykedek, hogy én tettem el valahová és nem valamelyik lakótársam tette zsebre. Ha létezik húsz perces depresszió én tuti abba estem. Szerencse, hogy volt még félretéve másra szánt pénzem, jóval kevesebb, de el tudtam menni azzal, így nem kellett lemondanom az utat.

Másnap reggel az éjszaka gyűjtött erővel pozitívan indultam el a vonat felé, amit sikeresen lekéstem. Mintha a sors sem akarta volna, hogy én Nápolyba menjek. Ez mondjuk nem volt nagy probléma, mert volt elég időm(két órám) a busz indulásáig, így lazán belefért, hogy lestoppoljak Maglie-ig a legközelebbi nagyobbacska városig. Az első autó megállt, amint kinyújtottam a kezemet. Valamennyire kárpótolta ez a jószerencse a balszerencsés indulásomat, mondjuk aznapra az állás 1-1 volt.

Egy ilyen buszt vártam

A buszmegállót is hamar megtaláltam és törökülésben vártam, hátha hamarabb befut. Aha. Ez itt Olaszországban olyan, mintha azt várnád, hogy megnyerd a lottót, már szinte nevetséges. Már egy órája késett, mire jött egy busz, de nem az, amelyik engem vitt volna magával. A sofőr viszont nagyon barátságosan, már- már sajnálkozva közölte, hogy rossz megállóban állok és az én járművem már egy órája Nápoly felé tart. Balszerencse sorozat? Lehet. A másik (a jó) állomás alig 100 méterre volt onnan, ahonnan én álltam. Persze újabb egy óra telefonálgatás és várakozás után sikerült elérni a buszvállalatot, hogy áttegyük a jegyemet másnapra, így csomagostól hazajöttem, hogy csütörtökön újra elindulhassak.

Készítenék gyorsan egy táblázatot, hogy tudjam, hogy is áll a szerencse- diagrammom, de félek, gyorsabban megváltozna, minthogy befejezném, szóval maradjunk annyiban, hogy én szerencsés vagyok!