Repülés

Szűk három hetem maradt az indulásig. Találkoztam rengeteg régi ismerőssel, megölelgettem a családomat, csíki barátaimat és részt vettem néhány házibulin és életem első bálján. Szerintem szóval leírhatatlan, hogy mennyire jó érzés volt otthon lenni és otthon érezni magam. A bálon is rengeteg fiatal táncolt és énekelt magyar nótákat, bármennyire is (azt gondoltam, hogy) nem szeretem a zenét, a hangulat és a tánc szórakoztatóvá tette az egészet.

 Szeptember 20.-a reggel autóba ültünk és anyuék kivittek a kolozsvári reptérre,  a Check In után magamra hagyva boldogulnom kellett a repülővel, talán ettől, az utazási résztől féltem a leginkább. Még soha nem utaztam egyedül repülővel, nem tudtam, hogy rossz irányba megyek-e, jó felé fordulok-e, lekésem-e a gépet. Durván 40 perc várakozás után már elfoglaltam a fedélzeten a helyemet és vártam az indulást. Két lány csüccsent le mellém, szerintem rajtam kívül az egyedüli magyar utasok a repülőn, elkezdtünk beszélgetni és hamar kiderült, hogy egy irányba megyünk mindhárman, a vonatállomásra. 

Egy gyors selfie a repülővel

 Úgy érzem, hogy felmenőim közé sorolhatom Fortunát, csak úgy záporoznak rám a jó események. Eleinte úgy volt, hogy kisvonattal kell menjek a vonatállomásig, de ezt gyorsan megváltoztattam , hogy ne kelljen egyedül utaznom és a busz mellett döntöttem. A két marosi lány és én vigyorogva ültünk fel s a buszra és egyszerre kapott el az Olaszországban-vagyunk hangulat. Szólt az olasz muzsika a rádióból, mi meg csak bámultunk ki az ablakon, nézve a táblákon a feliratokat, az olasz épületeket, a macskaköves utcákat… Imádtuk.

A vonatállomáson apró problémákba ütközünk a jegyvásárlással, érvényesítéssel, a vonat megtalálásával, merthogy a lányokkal még ugyanarra a masinára is szálltunk fel. Mire mindent megoldottunk, indult is, szerencsére velünk együtt. Az út felétől már egyedül döcögtem a vonattal, mert társaim hamarabb leszálltak, otthagyva egyedül. Bár élveztem az utat, elkapott a fáradtság és elszenderedtem, Lecce-ben magamhoz tértem és leszálltam. Két olasz figura fogadott és hozott el Poggiardo-ba, még olasz kávéval is megkínáltak, nem volt lehetőségem visszautasítani, nem mintha nagyon akartam volna.

Mikor megérkeztem már vártak az önkéntesek, megölelgettek, étellel kínáltak, tényleg kedvesek voltak velem. A szobámmal nagyon meg vagyok elégedve, tágas, szép kilátással, külön szekrényekkel és óriási tükrökkel. A szobatársam egy bukaresti lány, aki amúgy tud kedves is lenni, de nagyon érződik a társadalmi különbség közöttünk. Nagyon román érzetű és diszkréten magyarellenes (megkért, hogy ne beszéljünk előtte magyarul). Szerintem a lehető legrosszabb választás volt egy szobába tenni vele, még úgy is, hogy amúgy jól kijövünk, csak a nézeteink nem egyeznek és sajnos erre már két nap után fény derült. Vajon mi lesz két hét és két hónap után?

           

Egy kép a kilátásról

Másnap reggel már városnéző körútra is indultam. Minden csodálatos módon hatott rám, a lapos épületek, a szűk utcák, a macskakő, a drapp fény, az olasz emberek, a zene. Mintha ez nem lett volna elég első napra, még szerdai nagy piacot is tartottak. Poggiardo kicsi utcáit folytonos vonalban behálózták az árusok kiáltva kínálva portékáikat. Romániában sötétebb bőrű lakosaink (cigányok) árulják a napszemüvegeket, ékszereket, ruhákat, cipőket, na itt is ugyan ez a helyzet, csak itt a nagyon fekete négerek teszik ugyanezt. Elképesztő volt a hangulat, rengeteg ember tolongott és alkudozott minden kis utcában. Vásároltunk pár zöldséget, gyümölcsöt, körül néztünk milyen ruhákat lehet venni, cipőket, kabátokat, érdekességeket. Legjobban az egészet a nagyváradi ócskapiachoz tudom hasonlítani, a használttól az újig minden megtalálható volt.

 Este végre igazi olasz fagylaltot is ehettem, jaj de finom volt, szerintem megtaláltam a kedvenc helyemet (a pisztáciás különösen elnyerte a tetszésemet). Utána elmentünk az önkéntesekkel inni egy sört, de nem vittük túlzásba, mert a legolcsóbb helyen is 3 euró volt egy pohárral (korsónak nem volt nevezhető). Mellesleg nem vagyok sörpárti, de ez igazán finom volt. A borról hamar lemondtam, mert csak üvegre árulták, így nem érte meg.

                                       

  Az első napom Poggiardo-ban lenyűgöző volt, imádtam. Ma még a tengert is volt alkalmam meglátogatni, munka ügyben kellett leutazzak odáig és az időjárás sem kedvezett, ezért nem tudtam fürödni. Tervezzük, hogy még a héten lenézünk, de meglátjuk mi lesz belőle. Sajnos sok a baj az utazással, egyáltalán nincs, vagy kevés busz és vonatjárat van és hiába, hogy az emberek szívesen felvesznek, ha stoppolsz, nem mindig hagyatkozhatsz a lehet-re.

  

A Tengerpart

 Kíváncsi vagyok még mik várnak rám, kicsit hiányzik a nyüzsgés. Talán a jövőhéten meglátogatjuk Lecce-t, a legközelebbi nagyobb várost a környéken, de igazából nem sietek, van időnk mindenre, hisz még 363 napot itt töltök Olaszországban.

Szlovákia

Bucsut mondtam azoknak a váradi barátaimnak, akikkel volt lehetőségem találkozni az utolsó ott töltött napjaimban. Bőröndöstől, csomagostól készen álltam, hogy kiaknázva az Erasmus+ adta lehetőséget Szlovákiába utazzak s ott töltsek el kilenc csodás napot körülvéve hat ország 6- 6 képviseltjével.

 Meglepetésemre a szervezőkkel már volt szerencsém találkozni az előző Youth Exchange keretein belül, Budapesten. Dicsérnem kell őket, mert nem csak, hogy nagyon rendesek, segítőkészek, jó vezetők és jó cseréket szerveznek, de nekik köszönhetem, hogy megismerkedtem az EVS kihagyhatatlan lehetőségével (mellyel most szeptemberben kiköltözöm Olaszországba).

 Mi érkeztünk meg elsőknek a részt vevő országok közül, ami nem is volt olyan nagy baj, tekintve, hogy több időnk maradt körülnézni. Vagyis azt hittük. A csapat elindult és kemény 10 perc után végzett is, nem az eső volt a ludas, bár már cseperegni is kezdett, hanem az apró parkból és emlékműből álló város(ka) központ.

  Ipolyság, szlovák nevén Sahy egy 8 ezer fős kisváros, minden izgalomtól mentes, határmeneti magyar lakta vidék. Mi voltunk, ez alatt a kilenc nap alatt az egyetlen érdekesség, ami ott történt az elmúlt évben, nem is csoda, hogy szemtelenül megbámultak bennünket. Sajnos ez a holland csapatnak is feltűnt, de leginkább a két sötét bőrű tagjának, a feketéknek. Persze a bennük kialakult automatikus védekező szellem felháborodással járt és rögtön rasszistának kiáltották ki a népet, haza akartak indulni, mondván ők nem érzik biztonságban magukat itt(?) és nem akarnak itt meghalni(??????). Végül szerencsére sikerült őket megnyugtatni és maradtak, aktív résztvevőiként ennek az Uniós projektnek.

 Az interkulturális esték, az első két napon óriási sikert arattak, játszottunk, megismerkedtünk a többi kultúrával, az országok nemzeti ételeivel, italaival. Mi erdélyiek a román országot kellett bemutatnunk, íme az asztalunk (fele) és a csapatunk :

Volt egy órarendünk, amit próbáltunk betartani, több s kevesebb sikerrel egyaránt, de azért elég jól megmutatja, mennyi mindennel foglalkoztunk és milyen sűrű programjaink voltak. Ami nagyon tetszett, hogy szem előtt tartották, hogy ne unatkozzunk időközben, ezért interaktív kiselőadások, feladatok voltak (például a Video Workshop alatt csapatokba voltunk osztva és videókat, plakátokat kellett készítsünk) 

 

 Ami a kaját illeti két kategória volt, az 5 csillagos és a pocsék. Az első dominált egyértelműen, én nagyon meg voltam elégedve. (elnézést a minőségért, a legtöbb telefonnal készült)

Egy vacsoránk:

előétel: Fűszeres paradicsomszeletek mozzarellával és bazsalikommal

főétel: paradicsomszószos. bazsalikomos, parmezános spagetti, fűszerezett, sült gombával és helyi fehér borral tálalva

desszert: Helyi mákos, meggyes specialitás

Az útra pakolt, ebédnek szánt, egyforma három szendvicsem egyike:

Többféle pizzát is fogyasztottunk:

 

Az atmoszféra itt is egyedi volt, nem lehet két ilyen csere hangulatát összehasonlítani, az emberek mások, a viselkedésük, a nevetésük. Ha akarod, ha nem megkedveled őket pár nap után, aztán majd hiányoznak. Hetedik napra, mikor már a csapat kicsit összeszokott, kirándultunk egyet, kincses bányát látogattunk, Selmecbányán. Kálváriát másztunk, de inkább az út volt kálvária, mert telibe vettük a domboldalt, szandálban, ki- ki ruhában. Viszont amit onnan láttunk, megérte a szenvedést, gyönyörű táj tárult elénk, ha már a Kálvária, ami felújítás alatt állt, nem tett ki igazán magáért. Nevettünk, szenvedtünk. Csatolok erről is pár képet:

A domb feléről felnéztünk, nem látszik itt, a fás rész mennyire meredek, de a kilátás...:

 

pihenés:

 Nagyon tetszett a város, amit aznap megnéztünk, gyönyörű táj, építkezés, perzselő hangulat, rögtön Párizs kicsinyített változataként égett belém. Viszont egy ajándékboltot nem találtunk, normális ez egy ilyen gyönyörű városban?

A búcsúvétel mindig a legnehezebb, megkedvelsz valakiket, aztán hagyod hogy elmenjenek, tudva, hogy talán soha nem találkozol velük újra.

Mi, az erdélyi csapat tettünk egy kis kitérőt és elmentünk még Budapestre sétálni egyet. Fagyiztunk, mepihentünk, izzadtunk egy keveset a sok beton között a melegbe, majd visszatértünk Nagyváradra. 

 

Váradon lekéstem az utolsó vonatomat, ezért a másnap délivel kellett hazautaznom. Azzal, hogy pár barátom feltett a vonatra és hazaindultam, véget ért a hónapos utazásom. Ismétlésként: Csíkból Szigetre, Szigetről Váradra, Váradról Szlovákiába, Szlovákiából vissza Váradra, majd haza, Csíkba. Időközben fixálódott indulásom időpontja, szeptember 20.-ára már megvan a nevemre kiállított repülőjegy, hogy kilépjek komfort zónámból és belevessem magam az ismeretlen Olaszországba. Szűk 3 hét van még addig...