2017. január 23., hétfő

Ünnepek

Rengeteget tervezgettem a karácsonyomat, utazni szerettem volna valamerre. Máltára, északra... nem a pénz volt az igazi probléma, s nem is a hideg, inkább csak olyanokkal szerettem volna tölteni az ünnepeket, akiket már a barátaimnak nevezhetek, még akkor is, ha ők nem tudják, hogy mi az a Karácsony. Szóval a munkámat befejezve, házat kitakarítva, készen álltam Decemberre.

 Nekem nincs karácsonyon mézeskalács nélkül. Illatos, puha, hízlaló csodasüti. Anyum receptjét megdupláztam és kézimunka estet tartva, késsel és poharakkal formákat vágtunk, a többiekkel közösen pedig késekkel, villákkal és fogpiszkálókkal kidíszítettük az összes kalácsot. Nem kell mondjam hogy karácsony másnapjára már se híre, se hamva nem maradt.

 25.-én megérkezett hívásunkra a tánc- és zumbaoktatónk egy nagy négy fogásos ebédre, ami így nagyon jól hangzik, de a legminimálisabb költségvetésből próbáltunk összedobni valami gazdagnak tűnőt. Szerintem sikerült, igazi családi karácsonyi vacsorát hoztunk össze.

Alakulóban
 Én hamar meguntam a Poggiardo-i napokat, így elhatároztuk a kalligráfus sráccal hogy feldíszítjük az üres fehér falakat néhány egyedi falfestéssel. Az unalmat már hírből sem ismertük ezután, festettünk, rajzoltunk, kreatívkodtunk egész nap.

 Időközben felfedeztük, hogy Lecce-ben is vannak önkéntesek, akárcsak mi, szóval meghívtuk őket szerény hajlékunkba, hogy megismerkedhessünk. A lányok többnek, mint kedvesnek bizonyultak, visszahívtak minket. Itt kezdődött a Lecce-i kalandom.

A szöszik
(Lecce-i önkéntesekkel)
 Másnap reggel úgy döntöttem, hogy én is velük tartok egy napra, majd hazajövök és két nap múlva Melangudno-ba(egy falu a környékünkön) utazok szilveszterezni.

 Igaz, hogy csak egy napot szerettem volna ott tölteni, de végül ott ragadtam plusz két éjszakát. Megtapasztaltam milyen lenne az életem ha egy nagyvárosban tölteném az EVS-emet. Nincs pihenés, nincs megállás, tánc, vacsorák, borok, összejövetelek, olaszok. A lányok ki tudják használni azt, amijük van, én meg örömmel csatlakoztam hozzájuk.
Vacsibuli, majd MaraMiro (egy bár)

 Három nap elteltével, Lecce-ből egyenesen mentem Melandugno-ba. Persze ez felvetett némi ruhaproblémát, de az, hogy csak közeliekkel leszek szilveszterkor, egy falusi házban, sokat javított a kedélyemen. (Ezt a falvat/ falsi házat/ életet nem lehet a romániai vagy magyarországihoz hasonlítani. Csak az a közös bennük, hogy kevés lakóssal rendelkeznek)

30.-a este a környékbeli összes önkéntes csatlakozott hozzánk, néhány olasz barát kíséretében egy igazi játékos, táncos, zenés elő szilveszteri estet tartottunk. Egy dologgal volt ez egyenlő 31.-ét illetően: Csináljunk valami mást! Mit?-vetült volna fel bennem a kérdés, ha nem tudom, hogy a szöszik lányok hova mennek. Egy régi raktárhelyiséget renováltak fel, töltöttek meg fényekkel, hangszórókkal, kialakítottak egy színpadhelyiséget, készen álltak a szilveszteri tömeg fogadására. Készen álltak ránk.

 Gyors egyeztetések után autókba ültünk és visszakocsikáztunk Lecce-be, hogy kölcsön ruhákban parádézhassunk és készülődjünk az éjszakai indulásra.
Szerencsére, egy szlovák srác (a lányok lakótársa) volt olyan kedves, hogy ingyen jegyet biztosítson nekem, nem kellett fizessek a bejutásért. A buli jó volt, a zene kevésbé, de sokat dobott az egészen az ingyen kaja, merthogy mind tudjuk: minden kaja jó, ami ingyen van,
 Úgy éreztem, hogy már igazán idejét járja  a hazamenetelemnek, éppen ezért a többiekkel elhatároztuk, hogy elsején visszatérünk Poggiardo-ba.

 Nem tudom hogy csinálták, nem tudom tényleg, de a reggeli tíz órás busszal hazautaztak ott hagyva még egy napra a szöszikkel. Szóval 2.-án boldogan, fáradtan és egyedül tértem haza a hideg házunkba.