Búcsúbuli

Nemrég írtam egy bejegyzést erről az eseményről. Akkor nagyon friss volt, ezért sajnos nagyon szomorúra sikeredett, pedig komolyan mondom, nem akartam. Csak így éreztem. Azóta eltelt pár nap, már másképp látom a dolgokat, de örülök, hogy minden úgy történt, ahogy.

 Minden a Nápolyból való hazajutásommal és a Hunger Games-el kezdődött. Senkinek se pénze se étele nem volt, ezért közösen főztünk, összedobtuk mindazt amink volt és fantasztikusakat ettünk. Közel hozott minket, hogy annyi időt egymás társaságában töltöttünk.

 Ez alatt a hét alatt, nem csak a pénz és ételhiánnyal kellett megküzdjünk, hanem a tudattal is, hogy búcsút kell intsünk az egyik önkéntesnek, akivel együtt éltünk, osztoztunk mindenen.

Itt (is) eszünk, nem éhezünk!

 Ha engem kérdez valaki, szerintem a búcsúbuli sem azért vált hagyománnyá, hogy elbúcsúztassák az elmenőt, hanem, hogy amíg tervezgetnek és szerveznek se gondoljanak az elválásra. Legalább terápiának nevezhetnénk és ha már annak nevezzük, akkor nagyon hatásosnak mondanám. Nekünk, mindannyiunknak legalábbis nagyon bevált.

 Persze voltak hullámvölgyek. Megesett, hogy a terápia teljesen elfelejtetett velünk mindent de az is, hogy nem érdekelt semmi, csak az hogy együtt vagyunk. Egyik délután munkából hazajövet beléptem a házba és a konyhában találtam a három lányt. Kettő sírt, egy meg meredten bámult ki az ablakon. Két méterre álltak egymástól, csendben szipogtak és csorgott a könnyük, nem szóltak egymáshoz, nem ölelkeztek, látszott, hogy ez tart egy ideje. Szerintem aznap dolgozni sem mentek.

Meg sem próbálták összeszedni magukat, inkább bevettek engem is és elkezdtünk sztorizgatni, nevetni, végül az egészből egy nagy nosztalgiázás lett.

Sevda pakol

A "terápia" eléggé elterelte a figyelmünket, úgy mindenről, kivéve egy dolgot: a búcsúajándékot. Rengeteget gondolkoztunk mit adhatnánk neki. Valami nagyon kreatívval szerettünk volna előrukkolni, ezért eszünkbe sem jutott internetes ötleteket felhasználni. Végül lányokul kitaláltuk, hogy egyszerű anyagtáskát varrunk neki, a belsejét meg megtöltjük képekkel és előre vásárolt személyes ajándékokkal.

 A buli napja egy kálváriává avanzsált. Egész délelőtt rohangáltunk fel és le. Pénzt felvenni, mosni, ételt főzni, elmenni a mosodába a ruhákért, segíteni pakolni, képeket készíteni és nyomtatni (nem csak az elmenőnek, hanem magunknak is,) vásárolni, befejezni a főzést, sütni,  fogadni a vendégeket. Időbe még úgysem fértünk rendesen bele, hogy aznap (csütörtökön) senki sem ment dolgozni.
 Sok kéz hamar kész alapon este kilencre minden elkészült, az ételek, az édességek, a torta, a ház rendbe szedve, mi kisminkelve. Kezdődhetett a banzáj.

Ezt a képet nekem nyomtattuk  (akinek készült, az nincs rajta)

 Mikor a Queen playlist a vége felé járt és mindenki megtisztelt minket a jelenlétével, ideje volt megízlelni mindazt a finomságot amit készítettünk és legurítani az első italt pár tószt kíséretével. Ez elindította a lavinát, ettünk, ittunk, táncoltunk, az este sokáig tartott és mi nem sírtunk, csak nevettünk és próbáltunk megfeledkezni a tényről, hogy ez az utolsó közös esténk.

A tortával a teraszon, az éjszaka közepén

A másnap reggeli korán kelés viszont már nem ment annyira gördülékenyen. Vendégestől mindenestől, közös elhatározás után úgy döntöttünk, elkísérjük a török lányt a közeli nagyvárosig, ahol vonatot kell váltson, hogy eljusson a repülőtérre. Utazás közben adtuk oda az ajándékunkat, amit ő (hála a jó égnek!) nem bontott ki helyben, inkább a repülésre tartogatta magának a meglepetést. (Utólag egy Watsapp beszélgetés keretein belül kifejtette mennyire imádja és mennyire tetszik neki minden).

 A végleges búcsúintés volt a legnehezebb. Öleléseket kaptunk és osztogattunk, nem csak az elmenőnek, hanem egymásnak is, vigasztalás képen. 
 Néztem, ahogy a vonat eldöcög az orrom előtt és integettem, a többiekkel karon öltve, majd a következő pillanatban azt néztem, hogy omlanak össze a lányok egymás vállán zokogva. 
Aznap nem mentünk dolgozni.

 Nehéz úgy viszlátot köszönni valakinek, hogy tudod, lehet soha többet nem fogsz vele találkozni. Főleg ha együtt éltél vele, ha voltak közös témáitok, programjaitok, ha megszeretted az illetőt. Az EVS viszont erről is szól és ez így van rendjén. Valaki el fogja foglalni a lány szobáját, ágyát és helyét a társaságban, én meg alig várom, hogy lássam ki lesz az. Nem lesz könnyű dolga az biztos, az előde magasra tette a lécet!

Nincs jó képünk az estéről, talán ez az egyetlen, ahol mindannyian rajta vagyunk

Hazajutás

Nápolyban

 Nápoly több volt, mint jó. Elképesztő volt, jó és rossz értelemben egyaránt. Tényleg megkedveltem, csak már a hatodik napra elegem lett a nyüzsgésből, a folyamatos zajból, a forgalomból... nagyváros sem való mindenkinek.
 Mikor már összepakoltam kedd délután, realizáltam, hogy a vissza- jegyem nem szerdára szól, hanem csütörtökre. A baj az volt, hogy én buta, azt mondtam a fogadómnak, hogy szerda reggel kiköltözök, ezért az én helyemet kiadta egy másik utazónak. Gyorsan realizáltam, hogy komoly problémám akadt.

Még aznap délután felhívtam a buszvállalatot és (meglepően jól boldogulva az olasszal,) megpróbáltam áttetetni a jegyemet szerdára. 16 plusz, költségvetésbe bele nem számított eurómba került volna, amit természetesen  nem tudtam volna helyben kifizetni, mert már nem volt annyi pénzem. Megköszöntem és letettem a telefont.

Azért csak megkíséreltem a szerdai hazajutást, próba- szerencse módon elmentem az állomásra a csomagokkal és elmondtam a sofőrnek a szitut és hogy haza akarok jutni egy nappal hamarabb. Még a lefizetést is megkíséreltem utolsó kétségbeesett próbálkozásként azzal a kevéssel, amim maradt, jó román módra, de csak egy csúnya nézést kaptam cserébe. Az ajtót az orrom előtt húzta be és hajtott el a járgánnyal.

 Ott maradtam az állomáson pénz nélkül, szállás nélkül, kezemmel a holnapi jegyemmel. Gyors szitkozódások közepette összeszedtem magam és felhasználva az összes mobilnetemet (hála az égnek, hogy legalább az volt) új szállás után kezdtem nézni a Coushsurfing-en. Szerencsémre hamar visszajeleztek és leküldték az útvonalat, így rögtön el is indulhattam az új vendéglátóm háza felé.

 Ennél jobban semmi sem alakulhatott volna! A vonatjegyemért, a srác házáig nem fizettem (kifizette nekem egy idegen) és mikor megérkeztem vacsora és bor várt. Az amerikai házigazda három idegent szállásolt el: egy afrikai srácot, egy másik amerikai csajt és engem. Egész este beszélgettük, ittunk, sztorizgattunk. Fantasztikus volt, csütörtökön meg autóval óriási kitérőt tett értem és elvitt a buszmegállóba. Annyira jól összebarátkoztunk az este alatt, hogy meghívott, legyek a vendége hosszabb időre, ha van kedven, míg még Nápolyban van (vagyis februárig). Ki tudja, hogy fog alakulni, de jó érzés tudni, hogy van hová mennem.

 Ez a kis hazajutós sztori nem érdemelne meg egy saját cikket, de a következő viszont igen. Ezért mindenképp külön szerettem volna írni őket.
(https://www.youtube.com/watch?v=nA0fXQDKyho)

Egy hét Nápoly

 A szerencse sorozat egy kicsit elvette a kedvemet az egész indulástól, de hogy is ne vette volna. Aznap inkább morgósan a takaró alatt töltöttem a napot várva, hogy elteljen és végre tényleg elindulhassak Nápolyba. A Couchsurfing oldal segítségével találtam szállást magamnak, így még a sráccal is meg kellett beszéljem, aki fogadott, hogy később érkezek.

Csütörtök reggel már rutinosan készültem el, sikeresen elértem a vonatot és éreztem, hogy ez a nap jó lesz. A busz pontosan érkezett, pontosan indult és nekem pontosan leesett az állam mikor megláttam egy vulkánt. Egy vulkánt, ami jelzem működőképes! A házakat a Vezúv lábához építették és szerintem ez pontosan leírja mennyire nem szívbajosak az olaszok. Ha azt mondom hogy a  közlekedési lámpák csak dísznek vannak, még azzal is csak szépíteném a helyzetet, mert a rendőrök is felcsaptak dekoratív elemnek.

Visszatérve, a buszon ülve bámultam ki az ablakon és figyeltem a mindenhol jelenlévő graffitiket és a szemetet. Vártam mikor érünk be a belvárosba, hogy eltűnjön mindez, de csak vártam és vártam, míg meg nem érkeztünk az állomásra. Semmi sem változott.

A házat egyedül kellett megtalálnom, pontos utasítások alapján, nem bizonyult volna nagy feladatnak, ha nem rólam lett volna szó.
Az épület több szempontból is több volt, mint jó. Központ közelben, csendes helyen, gyönyörű kilátással, a szobám tágas volt, terasszal, a konyha felszerelve, de ami a legjobb volt az egészben, hogy ingyen lakhattam ott.

A srác aki fogadott érkezésem estéjén meghívott vacsorázni, csak fél órát kellett várjak rá. Olasz módra fél órából másfél lett és már rég besötétedett, mire elindultunk. Persze szintén olasz módra robogóra ültünk és életemben először száguldoztunk autósorok között, szűk utcákon, embereket kerülgettünk, élveztük ahogy lobog a hajunk. Ettünk pizzákat, édességeket és mire hazaértünk semmi másra sem vágytam csak a meleg ágyikómra.

Másnap reggel, vagyis az első hivatalos napomon Nápolyban egy kitervelt útvonalon indultam el, térképpel a kezemben. Az ötlet megbukott az első 5 perc után, a térképet a táskába süllyesztettem és mentem előre a megérzéseim után. Vakon Olaszország (Róma és Milánó után a) harmadik legnagyobb városában.
Talán ez volt a legjobb napom.

  Az első múzeum amibe "belefutottam" azonnal levett a lábamról. Nápoly archeológiai múzeuma. Fizetni nem akartam a belépésért ezért más bejárat után néztem és találtam egy nyitott ajtót. Bekukucskáltam és pont akkor lépett ki az onnan egy 40-50 körüli fazon. Kedvesen elmagyarázta, hogy hol van a főbejárat a múzeumba, én meg bólogattam, majd megköszöntem, de látta, hogy nem beszélem a nyelvet ezért rákérdezett, hogy honnan jöttem. Beszélgetésbe elegyedtünk, (olaszul és kézzel, lábbal,) majd tíz perccel később már benn voltam, kezemben az jegyemmel. A csávó restaurátorként dolgozik, a barátjának hívott a bejáratnál és ingyen belépőt kért nekem, két perccel később lelépett, ott hagyva engem, hogy körülnézzek. Soha többet nem láttam, olyan volt, mint egy csoda.

Aznap még barangoltam, ettem és este hulla fáradtan estem be a házba. Megint. A helyzet az, hogy a hét során ez mit sem változott, csak  jobb lett valamivel, mert kialakítottam egy átmeneti rutint: felkelni, elkészülni, elmenni édességet reggelizni, barangolni körbe- körbe a városba, ebédelni, tovább baktatni, elmenni az olcsó sorra kaját venni, hazamenni, pihenni, enni megint és este kiruccani. Volt mikor a srác, aki fogadott csatlakozott hozzám, akkor robogóra ültünk és mentünk amerre az út vitt, de akadt, hogy egyedül vágtam neki az éjszakának. 

Egyszer, egyetlen egyszer (talán a második estémen) az mondtam, hogy kiaknázom a Couchsurfing adta lehetőségeket és Hang Out-olok egyet. (ez az alkalmazás egy újítása, ami lehetőséget nyújt, hogy megismerkedj a közeledben lakókkal és 'kiruccanj' vele/velük). Annyira rosszul sült el, hogy húsz perc után egy enyhén szólva is kifogásolható kibúvóval le kellett lépjek. Amúgy az éjszakai élet elképesztő Nápolyban, akár minden nagy városban, csak ezért sajnálom, hogy egyedül utaztam és nem volt részem a menjünk-bulizzunk-bárról-bárra élményben. Legközelebb.
 A második napom szombatra esett, ezért a srác aki fogadott szabad volt délelőtt is. Fél óra reggeli motorozás után megérkeztünk egy privát partra, ahol sajnos fürödni az idő miatt nem tudtunk, de a napsütést anélkül is élvezhettük. A régi római romok az orrunk előtt omladoztak, a hullámok csapkodták a partot... gyönyörű volt. A kérésemre aztán megmutatta nekem, hol tudok olcsón vásárolgatni, merthogy Nápoly híres a jó árairól. Sajnos ezt az egész országban tudják, ezért a tömegnyomor elkerülhetetlen.

 Még hosszasan mesélhetnék a hetemről, sorra vehetném a napjaimat, de az az igazság, hogy már előttem is összemosódnak a reggelek, a helyszínek, a látottak, ezért inkább megemlítem a hat legérdekesebbet dolgot, amely leginkább megragadta a figyelmemet:

6. Sorrendbe raktam őket, így hátulról kezdeném a Castel Sant'Elmo kastéllyal,  amely Nápoly legnagyobb dombjának tetején helyezkedik el és gyönyörű kilátással szolgál mindazok számára, akik megmásszák a lépcsősort. Castel Nuovo talán nincs olyan szép helyen, de a barokk stílusú bejárata lehengerlő.

Kilátás (a tenger jobbra van, csak nem fért bele a képbe)

5. Capodimonte Nápoly szintén magasról néz le a városra, körülöleli őt egy óriási park, gyönyörű kilátással. A kiállított művek mindegyike elképesztő és ezt a lakósok is jól tudják. Mikor belépte, a gyerekek, felnőttek sokaságának látványa fogadott, ahogy ülnek, feküdnek a képek előtt termeken keresztül,festve, rajzolva azokat.

4. Az olaszok szeretnek hálát mondani mindazért, amijük van, vagyis nagyon vallásosak. Ezt nem is realizáltam igazán, addig, míg a saját szememmel nem láttam. Nekem nem volt elég bizonyítékként a megannyi templom és  a rengeteg ember, aki minden nap bejár imádkozni, engem valami más győzött meg.
 Pestisjárvány idején szertartásos temetés nélkül helyezték tömegsírokba a halottakat. Később kiásták őket és egy barlangot rendeztek be velük. A helybéliek a mai napig látogatják ezt a helyet, az Il Cimitero delle Fontanelle-t, AJÁNDÉKOKAT VISZNEK és pénzt raknak a csontokra, koponyákra. Szeretnék, hogy a holtak szellemei megbocsássanak őseiknek, nekik, hogy nem tisztelték meg őket kellő képpen. Hisznek abban, hogy ezzel elkerülik, a lelkek bolyongását a városban és elősegítik az elhunytak lelki megbékülését.




3. A nápolyi lakósok őrültek. Láttunk szerintem mindannyian méhkast, na a várost is ahhoz tudom a leginkább hasonlítani. Ott laknak, ahol normális, rákényszerült embereken kívül senki sem élne, mindig zajban, veszélyes helyeken, vulkán lábánál, turisztikai látványosságok közvetlen közelében. Van egy vár, a neve Castel dell'Ovo, a várossal és a szárazfölddel csak egy híd köti össze, amin folyamatos a turistaözön. A vár mellé bezsúfoltak két luxuséttermet és ki nem találnánk, hogy mi van fölöttük (mert a hely az hely nem?)... Lakások. Ott bizony emberek laknak.
 A központi házakat illetően... még soha nem láttam ilyen megoldást. Az ajtók közvetlenül az utcákra nyílnak, az ablakok fejmagasságban vannak, szóval a szellőztetés lehetetlen, mert csak a motorok és autók, a város büdös szmogja frissítheti a levegőt. Ezek a lakások annyira kicsik, hogy nincs hely előszobának, így mikor 'szellőztetnek' az egész életükbe belátást nyernek a gyalogosok. Ez a legforgalmasabb utcákon is így van. A ruhákat az utcákon szárítják, így az is a forgalom büdös szagától illatozik.

Castel dell'Ovo (tojás-vár)

2.A szemét mindig is problémát jelentett az ott élőknek. Öt évvel ezelőtt népszerűek voltak az interneten keringő képek a szeméthegyekről, eltakarítatlan mocsok dombokról az utcasarkokban, na azok mind Nápolyban készültek. Azóta a helyzet valamivel barátságosabb, de attól függetlenül még soha sem láttam életemben ilyen szemetes várost. Ha Bukarestet és Párizst merné valaki emlegetni nekem, szemberöhögném és elmagyaráznám neki, hogy akármilyenek is ezek a fővárosok, meg sem közelítik Nápolyt. Amire már érkezésem első perceiben is rájöttem, nagyon elhanyagolt, a graffitik a legrégebbi épületek oldalnál is ott virítanak, a központban, üzleteken, mindenhol. A szemét meg... nézz jobbra s nézz balra. Mindenhol van. 

Képek a központból:

1. Tudnak élni a déliek. Ezt eddig is tudtam, de mi sem bizonyítja ezt jobban mint az ott általam elfogyasztott ételmennyiség és azok kifogásolhatatlan minősége. Készítettem pár képet amit szívesen megosztok(lennebb).
 Viszont ennek is van marketing oldala. Mindenki hallott az igazi olasz pizzáról (amit, mellesleg Nápolyban készítenek) és a híres Pizzeria da Michele vendéglőről (amit az 'Eat, Pray, Love'  film keretén belül Julia Roberts is meglátogatott). Ide (csak) bejutni több mint két óra sorban állást igényel. Nekem szerencsém volt és tíz perc alatt kézbe kaptam a pizzámat, várakoznom sem kellett, szóval egy rossz szavam sincs...

A sor egy része a pizzázó előtt

Tudom, hogy a poszt így is túl hosszúra sikeredett, ezért nem is szeretném tovább szaporítani a szót, hazautam vicces bonyodalmait a következő bejegyzésemben fogom leírni. Búcsúzásként megosztom azt a részletet, amelyben Julia Roberts ugyanazon a helyen fogyasztja a pizzáját és ugyanolyan élvezettel tömi magába, mint én tettem: https://www.youtube.com/watch?v=xwSS08MEzs8

Szerencse

Egyszer azt olvastam egy könyvben, melynek már a címére sem emlékszem, hogy nem létezik bal- és jószerencse. A szerencsét nem lehet bekategorizálni, csak úgy megesik néha. Az internet (Webszótár és Wikipédia) szerint: "Egy értelmetlen, kiszámíthatatlan, irányíthatatlan erő, ami az események kedvező, vagy kedvezőtlen folyását formálja egy egyén, egy csoport, vagy egy ügy esetében". Ebben a bejegyzésben többször is szó fog esni a szerencséről. Csak tisztázni akartam magam, hogy én igenis szerencsés vagyok, még úgy is, ha néha bal, az a szerencse.

 Mikor azt hittem, hogy egy blogbejegyzésbe bele fog férni a kirándulásom előtti itthon töltött hetem és a nápolyi kiruccanásom, óriásit tévedtem. Azt hittem, nem fog semmi különleges történni velem, erre meg már a második napon útra keltem.

Az említett szűk hetemet megpróbáltam minimális költségvetésből kihúzni és minél több pénzt spórolni. Eldöntöttem, hogy nem lépem át a (tíz euróból álló) keretet. Nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam volna, még úgy is, hogy ételem akadt itthon rendesen. Péntek este a szobatársam és szakállas barátom közölte, hogy leutaznak az olasz csizma sarkának legdélebbi pontjára és ha van kedvem velük tarthatok. Na hát kiszabott pár euróból lazán kicsúsztam volna, már a vonatjegyek megvételével. Viszont mi önkéntesek vagyunk, és ezek a szegény önkéntesek nem vesznek jegyet, nem költik az önkéntes pénzüket feleslegesen.

 Aznap reggel tíz perc alatt elkészültem és mire észbe kaptam, vártuk, hogy végre befusson a vonat a célállomásra. A csillagok nekünk kedveztek, szerencsének is nevezhetném akár, mert kalauzzal nem találkoztunk és meglepő módon stoppot is nagyon hamar találtunk, hogy lejussunk Santa Maria di Leuca-ba. A két fiatal srác, aki felvett bennünket boldogan elbeszélgetett velünk bármiről és ott tett ki minket, ahol óhajtottuk.

A központból indultunk, az első utunk a parthoz vezetett. Minden sietség nélkül leültünk, nekivetkőztünk és élveztük a napot, a meleget. Néztük a hullámokat, a sziklákat, ellazultunk, majd lassan elindultunk a legdélebbi pont felé.

Már majdnem a sziklaszirtnél

Mikor megérkeztünk a boldog elégedettség érzése lett úrrá rajtam, a pillanat hevében lőttünk pár fotót, majd lecsüccsentünk ebédelni.

A legdélebbi ponton

Miközben ebédeltünk

Lassan indulnunk kellett, ha mást is megszerettünk volna nézni, így sétáltunk, fagyiztunk és lépcsőztünk(egy csomót), hogy feljussunk a városka dombjának csúcsára. Nem csak a kilátásért érte meg mászni, hanem azokért a kávéscsészékért is, amiket onnan szereztünk.

Világítótorony a város legmagasabb pontján

Az első szelfi

Mikor azt hittem a napnak vége, csak akkor jött a java. Stoppal Santa Maria di Leuca-tól, majd némi gyaloglással Gagliano-ból(bár én inkább kocogó lépéseknek nevezném őket) eljutottunk Fionte Ciolo-ba. Egy gyönyörű hely, tényleg leírhatatlanul szép. A telefonom sajnos beadta a törölközőt két szelfi után, viszont az igazat megvallva, nem is olyan nagy baj, vissza biztos nem adta volna a valóságot.

A második szelfi

Elhagyva Fionte Ciolo-t rátértünk az országútra és újabb stopban reménykedve elkezdtünk baktatni előre. Bal oldalt a sziklafal, jobb oldalon a tenger vett közre. Üldözött minket aznap a gyönyör, de nem csak az, mert a szerencse is még mindig velünk tartott, mert ugyanaz a szürke autó és sofőr vett fel minket, aki elvitt S.M di L.-ba. Már nevetve szálltunk be a kocsiba, a jókedv egész hazaúton kitartott, nem számított, hogy a fáradtság mennyire erősen próbált levenni bennünket a lábunkról.

Elég jól teltek a nápolyi indulásig tartó napjaim, és mindezek mellé társult a boldogság is, mivel sikeresen belefértem a kijelölt keretbe. 25.-e délután miután összecsomagoltam a táskámat, készen álltam. Előkészítettem a másnapi ruhámat és gondoltam bepakolom a pénztárcámat is, beleteszem a fiókomban őrzött jegyeimet és a pénzemet, hogy biztos ne felejtsek itthon semmit. Na, de itt megállt a tudomány, mert nem találtam meg a pénzt. Az aznapi pihenésre szánt délutánt és estét, majd fél éjszakát azzal töltöttem, először csak én, majd a szobatársam is, hogy átforgattunk minden létező helyet a szobánkban, de persze, hogy nem találtuk meg. Amilyen idétlen és feledékeny vagyok néha, a mai napig abban reménykedek, hogy én tettem el valahová és nem valamelyik lakótársam tette zsebre. Ha létezik húsz perces depresszió én tuti abba estem. Szerencse, hogy volt még félretéve másra szánt pénzem, jóval kevesebb, de el tudtam menni azzal, így nem kellett lemondanom az utat.

Másnap reggel az éjszaka gyűjtött erővel pozitívan indultam el a vonat felé, amit sikeresen lekéstem. Mintha a sors sem akarta volna, hogy én Nápolyba menjek. Ez mondjuk nem volt nagy probléma, mert volt elég időm(két órám) a busz indulásáig, így lazán belefért, hogy lestoppoljak Maglie-ig a legközelebbi nagyobbacska városig. Az első autó megállt, amint kinyújtottam a kezemet. Valamennyire kárpótolta ez a jószerencse a balszerencsés indulásomat, mondjuk aznapra az állás 1-1 volt.

Egy ilyen buszt vártam

A buszmegállót is hamar megtaláltam és törökülésben vártam, hátha hamarabb befut. Aha. Ez itt Olaszországban olyan, mintha azt várnád, hogy megnyerd a lottót, már szinte nevetséges. Már egy órája késett, mire jött egy busz, de nem az, amelyik engem vitt volna magával. A sofőr viszont nagyon barátságosan, már- már sajnálkozva közölte, hogy rossz megállóban állok és az én járművem már egy órája Nápoly felé tart. Balszerencse sorozat? Lehet. A másik (a jó) állomás alig 100 méterre volt onnan, ahonnan én álltam. Persze újabb egy óra telefonálgatás és várakozás után sikerült elérni a buszvállalatot, hogy áttegyük a jegyemet másnapra, így csomagostól hazajöttem, hogy csütörtökön újra elindulhassak.

Készítenék gyorsan egy táblázatot, hogy tudjam, hogy is áll a szerencse- diagrammom, de félek, gyorsabban megváltozna, minthogy befejezném, szóval maradjunk annyiban, hogy én szerencsés vagyok!