Bologna és az út haza

Könnyen eljutottam Bologna központjába az állomásról, az a város csodálatos, első látásra beleszerettem. Nincsenek kimagaslóan szép épületei, vagy utcái, az egész együtt gyönyörű. Kis utcákról nagyokra tévedtem, hallgattam a zenészeket, néztem az árusok portékáit, vásároltam ebédet magamnak, amit nagyon nyugodtan el is fogyasztottam a központi téren a földön ülve, napozva.

Csak késő este találkoztam a fogadómmal, aki finoman éreztette velem, hogy főzhetnék neki valamit másnap.

Vázlatom a napon

Reggel hét harminckor keltünk, habár ő evett, nem ajánlott reggelit, de elvitt a központba. Egész nap sétálgattam, megpihentem egy lépcsősoron, épületeket rajzolgattam élveztem a napot. Az egyetemek utcáján a földön ülve csatlakoztam a diáksereghez. Mellettem egy srác gitározott, nem pénzért, csak úgy egyedül magának, én vázlatokat készítettem az emberekről magam körül, igazán bolognainak éreztem magam. Elfogott az érzés, hogy nem szeretnék innen elmenni, soha.

 Este vacsorát főztem (spenótfőzeléket bundás kenyérrel), melynek során több mint fél óráig magyaráztam, hogy igen, meg lehet enni a fokhagymát, igen, egészséges, nem, nem lesz túl erős az íze stb. Minden jó ha a vége jó, az étel mind elfogyott, és ízlett is.

Másnap reggel a negyed órás utat ötven perc alatt tettük meg, így lekéstem a buszomat. Már kezdek hozzászokni, hogy az utazással folyamatosan gondjaim vannak. A stoppoló táblámat is elkészítettem (mivel nem volt pénzem új jegyet venni ötven euróért), mikor választ kaptam a Blablacar-tól. írtam egy üzenetet, hogy fizetni nem tudok, de jó társaság vagyok hosszú autóutakon és kérem szépen vigyen el, ameddig megy, mert itt ragadtam.

A kalligráfus önkéntestársam üzenete
(Az élet mindenkivel megesik)

 Míg vártam a sofőrre, egészen délután négy óráig fantasztikus időt töltöttem a városban, majd egy elképesztő utat tettem meg hazáig. Az autóban énekeltünk, beszélgettünk nevettünk, majd megálltunk, hogy pizzát együnk. A pasi megmutatta a gyerekeit és feleségét és még azt is felajánlotta, hogy ha nem találunk egyéb megoldást, hogy eljussak Leccéig (mert ő nem ment le annyira délre), akkor maradhatok nálunk is éjszakára. Persze elutasítottam, szerencsére találtam egy éjszakai vonatot, így majdnem hazáig jutottam.

 Sajnos itt újabb galiba adódott, mert hajnali egy órakor, már vonatok nem jártak, szóval az állomáson töltöttem majdnem öt órát, ébren, huzatban. Semmit sem vártam még úgy, mint azt, hogy elteljen az idő, hogy hazakerüljek,.
Mint megváltás estem be házamba három hét után, hogy tusoljak, majd hogy a saját ágyamban aludjak és tiszta ruhákat viseljek. (Azért három hét egy hátizsákkal aminek a felosztása, nem a ruharésznek kedvezett nem tett jót a higéniámnak)

Időközben Ádám, a szakállas önkéntestársam megvette a jegyeinket Szicíliába, szóval 23.-a este buszra ülünk és négyen önkéntesek utazunk Palermóba. Ott születésnapot ünnepelünk, várost nézünk, találkozunk az ottani önkéntesekkel, piacot látogatunk és mégtöbbet vakációzunk.
EVS jeeeej!!!

Veneto megye

Amint felültem a vonatra, hogy elhagyjam Rómát megkezdődött a velencei kalandom. Persze egy luxus masinán utazni előnyökkel jár, kivéve az utasokat, volt szerencsém kifogni egy olyan nőt velem szemben, aki hobbiként mutogatta a gégéjét és mind a 32 fogát ásítás közben.

 Persze a kígyószerű nő csak a kezdet volt, amint megérkeztem sürgető érzés fogott el, szóval kiszúrtam egy bárt, és begyurakodtam a mosdóba a hátizsákommal. A WC-ben megnyomtam a vészgombot (valószínűleg a táskámmal) és meglepetten észleltem, hogy dörömbölnek a zárt ajtón és folyamatosan kérdezgetik, hogy rendben vagyok-e.

Az incidens után pár tíz perccel találkoztam a szállást adómmal, akinél letehettem a táskámat és ő meg volt olyan kedves, hogy átvitt a hídon a városba, majd egyedül hagyott, hogy nézelődhessek. Egész délután fel- és lemászkáltam, élveztem az enyhén turistamentes szigeteket, maskarás embereket, zenét és mindazt a ritka drága ételt, amit kipróbáltam. Mikor este találkoztam újra vele, még sétálgattunk egy keveset és hagytam hogy magyarázzon a városáról. Amit különösen kihangsúlyozott, hogy figyeljem az oszlopdíszeket, melyek mind különbözőek és mutatják Velence sokszínűségét.

Második nap reggel már alig vártam, hogy megszabaduljak a csávótól, aki nem csinált mást, csak folyamatosan beszélt, jaj de mennyit, legalább elvitt Pádovába. Ott elbúcsúztunk és végre egyedül maradtam. Az időjárás sajnos nem kedvezett, de mintha erre tervezték volna a várost. Szinte mindenhol lehetett az épületek alatt sétálni s miután egy órás csavargás után végre megtaláltam a központba vezető utat, a cipőm már rég beázott, fantasztikus második napnak indult. Mindezt csak tetőzte a tény, hogy huszonöt eurót fizettem, csak, hogy öt percet utazhassak, avagy egy megállót a vonattal.

 Az egyetlen jó pontnak a második szállást adóm tűnt, egészen addig, amíg rájött a fél óra és minden áron megpróbálta az ujját bedugni a fülembe, az orromba és/vagy a számba. A cselekedeteit azzal indokolta, hogy “de hát olyan vagy mint egy mesefigura, és ezt tudod is magadról nem?” Az esti pizza sem nyerte el a legjobb díjat, szóval mondhatnám, hogy a második napom egy borzalmas csalódás volt, de legalább kevesebb elvárással kezdtem neki a harmadiknak.

A srác felajánlotta, hogy szombat lévén, velem tart Veronába és ha szeretném még a Garda tóhoz is elvisz autóval. Persze kaptam az ötleten és célba vettük elsőnek a tavat. Szép volt, de meg sem közelíti az otthoni Szent Annát.

Kiszúrt egy csinos, hangulatos tóparti vendéglőt a srác és meghívott ebédre, amit magamnak sajnos nem tudtam volna megengedni. Amint megkezdtem az ételt megbántam, hogy nem készítettem egy fényképet, de nevetséges volt az egész tizenkét euróért, rápillantottam a tányéromra, két másodperc sokk, belső szarkasztikus nevetés, majd egy gyors nem túl megerőltető számolás (nyolcig!!!) után nekiláttam a spenóttal töltött tortellinimnek. Legalább ízlett.

Verona

Vicenza főtere

 Éhesen, de csendben, nem kommentálva utaztunk Veronáig, hogy belevessük magunkat a fallal körülvett régi városba. Sajnos a turisták és az erkély enyhén illúzióromboló volt, de még mindig csodálatosnak tartom. Mikor visszatértünk a házba pár órányi online keresgélés várt rám, hogy kialakítsak egy fix útvonalat, és hogy hamarabb befejezzem az utamat, mert sajnos többet költöttem, mint terveztem és nem maradt elég lóvém plusz két napra Bolognában. Végül a Flixbusnál döntöttem és le is foglaltam a jegyemet.

A negyedik napomat Vicenzában kezdtük (gyönyörű város, rengeteg késő reneszánsz épület, kevés turista, jobb árak), onnan vonattal Mestrébe utaztam, majd Velencébe. Az állomáson nem kell mondanom hogy háromszor megnéztem, hogy jó vonatra szállok-e fel, nem mintha az ellenőrnek lett volna elég helye, hogy begyurakodjon. A nyomor hangulat csak fokozódott, hisz a városban annyian tolongtak, hogy egy nyugodt lépést sem lehetett megtenni, valaki biztos neked ment. Ne is említsem akkor a WC-t , ami egy euró ötven centbe került, vagy a sort a McDonald’s előtt. Nem is volt így olyan élvezetes, szóval korán visszatértem a diákszállóba.

Christle a ruhájában

Az ötödik napom elég jól indult, sétáltam a városban, és kerestem egy padot, ahol megpihenhetek, olvashatok egy keveset, de sehol sem találtam. Mindenesetre alig vártam, hogy találkozhassak Christllel, a dél afrikai barátnőmmel. Hotelt váltottam, hogy egy szobába pakolhassunk, majd siettünk Velencébe, hogy elérjük a ruhapróbáját. A dili csaj bérelt magának egy ruhát! Nekem csak egy maszk volt az arcomon, de száztízszer kevesebbe került mint az ő kölcsönruhája. Szerencsére nem volt olyan tömeg mint tegnap, de az egész napos sétálás kifárasztott mindenkit és a hideg esti szél rávett a távozásra.

Reggel kihasználtam az időmet, elbúcsúztam, nyugodtan pakoltam, reggelizem és ballagtam az állomás felé, hogy ellenőrizzek mindent hatszázszor a jegyemmel kapcsolatban, majd kényelmesen elhelyezkedjek Bologna felé a vonaton.

Folytatása következik...

Róma

Elhagyjuk a házat

 A fejemben képzeletbeli útvonalat alakítottam ki magamnak, ami így szólt: Elmenni több mint öt hónap után Arrival Trainig-re, az utolsó napot kihagyni, hazautazni 22.-én reggel, kicserélni a ruhatáramat és délután négy órakor elkapni a buszt Maglietől északra a Velencei karneválra. Ez a terv nagyon szépen hangzott, az egyedüli probléma, hogy senkivel nem egyeztettem előre. Soha nem gondoltam volna, hogy egy nap kihagyásának a felvetése ekkora gondot fog okozni, de csak szépen sorjában.

16.-a reggel mindenki az utolsó simításokat végezte el a csomagján, zárta le a táskáját, tuszkolta az utolsó pár zoknit a hátizsák rejtett zsebébe, s mire úgy éreztük lányokul, hogy talán, talán semmit sem felejtünk itthon, már késésben voltunk. Szaladtunk, mintha az életünk múlt volna rajta.

Róma térképe

Hátizsákom fél pántját a könyökömnél lógatva, a tegnap elkészített uzsonnás zacsit lóbálva hívtam fel a fiúkat (akik mellesleg nyugodtan várakoztak az állomáson), hogy tartóztassák fel a helyi vonatot két perccel, mert repülő módban vagyunk.

A helyi vonat megvárt, kevesebb mint öt percet, de várt ránk, amint felszálltunk eldöcögött. Még soha nem várt rám vonat. Ezt is kihúzhatom a Bakancslistámról…

Római állomásra érkezve igazán nyüzsgő fővárosi érzésem támadt, valahogy pont úgy, ahogy elképzeltem. Vonatról metróra váltottunk, majd lábbuszra és meg is érkeztünk a hotelhez. Nem volt egy luxusszálló, de kényelmes, tiszta, kellemes helynek tűnt, szóval belevetettük magunkat a tömegbe, beszélgettünk és vacsoráztunk.

Délelőtti tevékenység

Már rég besötétedett, mikor feldobta egy török srác az ötletet, hogy menjünk a központba. Fáradtság ide, vagy oda elindultunk hárman hogy felfedezzük a várost. Nem mondanám, hogy a külvárosban, de nem is a központban volt a szállásunk, szóval a buszozás tűnt a legjobb ötletnek. Persze ahány embert megkérdeztünk, hogy melyik visz a központba, annyi választ kaptunk. Végül felszálltunk az egyikre, majd átszálltunk egy másikra, és még vagy jó néhányra és annyira eltévedtünk, hogy kikerültünk a külvárosból is majdnem. Pár órányi fel- és lemászkálás után eldöntöttük, hogy hazamegyünk. Ekkorra már elmúlt éjfél (vagyis buszok nem jártak), a telefonjaink persze töltéshiányban kifulladtak és nem funkcionáltak, ahol jártunk a metrót még hírből sem ismerték, szóval embereket kérdezgetve sétáltunk fáradtan és egy cseppet csalódottan haza.

Piazza Venezia

A másnap reggeli koránkelés kifogott rajtunk és épp csak, hogy elkaptuk a reggelit, majd az olaszórák kezdetét. Viszont már biztosabban magunkban lógtuk el a délutáni tevékenységet, hogy felfedezzük  a központot (is). A megfelelő buszra szálltunk fel, a téves buszmegállóból, szóval a húsz perces utat egy óra és húsz perc alatt tettük meg. Mire megérkeztünk a Piazza Venezia- hoz az izgatottságunk a tetőfokára hágott és nem csalódtunk! Róma gyönyörű, imádom.

Egész délután baktattunk fel s alá, élveztük a nagyvárosi nyüzsgést, az embereket, az épületeket. Sajnos a Colosseum meglátogatása előtt visszatétünk, hogy a többiekkel közösen vacsorázhassunk. Aznap este még kinn ültünk a többiekkel, ismerkedtünk, majd nyugovóra tértünk.

Másnap reggel szintén megismételtük a tegnapit, késve érkeztünk a reggelire, siettünk, hogy elérjük az olaszórát, s amint véget ért egy török sráccal ellógtunk ebéd után, hogy a városban baktathassunk. A Vatikánnál szálltunk le a buszról, s sétáltunk a sok méter magas fal mentén a kapuhoz, hogy megpróbáljunk belopakodni jegy nélkül. Persze hogy nem sikerült, de annyira fontosnak nem tartottuk a bejutást, hogy fizessünk is érte, szóval kastélyról, várra, majd parkokra haladva néztünk meg mindent, amit tudtunk. Már besötétedett, mi meg enyhén eltévedtünk úton a Colosseum felé, de elhatároztuk, hogy ez alkalommal igen is megnézzük! Kabátom híján új természetes kék rúzzsal pompázva találtunk rá az építményre, ami persze csodálatos volt, de élvezni már annyira nem tudtam.

Besötétedve

A harmadik napon csomagba kaptuk az ebédet (persze senki sem kérdezett meg, hogy eszem-e húst és mikor megemlítettem, hogy vegetáriánus menüt kérek még én lettem lecsesszintve). Közösen, a teljes csoporttal bemetróztunk a főváros központjába, majd kimenőt kaptunk teljes napra. Fantasztikus volt.

A negyedik napon végre elhatároztam, hogy felvetem az ötletet a National Agency-nek, hogy elmegyek egy nappal korábban. Amit egy nyugodt beszélgetésnek szántam, azzal végződött, hogy olaszul magyaráztam felháborodva(mert a képviselő nem tudott angolul), majd egy pontnál átváltottam angolra (amit egy szerencsétlen csávó próbált habtában lefordítani), mikor meg láttam, hogy így sem érti amit mondani szeretnék visszatértem az olaszra. Sehogy sem tudtam vele megértetni, hogy két nappal az indulás előtt tudtam meg, hogy tréningem van, de a jegyemet és a szállásaimat már két hónappal ezelőtt lefixáltam Velencébe. Nem fogom az egészet visszamondani az utolsó nap miatt itt. Az empátiahiányos hárpiát annyira nem érdekelte semmi, hogy a végén kijelentettem, hogy akkor megyek el, amikor akarok és tartson vissza, ha tud. Hátat fordítottam és kisétáltam.

A Spanyol lépcsősoron

Estére a szervezetem hívott fel, hogy nem hagyhatom el a tréninget, mikor meg elmagyaráztam nekik is, hogy miért és hogyan igazat adtak, nem támogattak, de nem is tiltakoztak. Beszélgetés közben felmerült az ötlet bennem, hogy mi lenne, ha a jegyem célirányát változtatnám meg és ahelyett, hogy lemenjek délre, és busszal északra, egyenesen Velencébe utazzak Rómából.

Másnap reggel egyenesen az állomásra mentem, hogy próbáljam megváltoztatni éééééés sikerült!
Az utolsó előtt napon a képviselő jött hozzám, hogy békét kössünk és hogy bocsánatot kérjen, szóval minden jó, ha a vége jó alapon fantasztikus hetet tudhattam a hátam mögött.

Sajnos nem jutott túl sok időm, hogy Rómát élvezhessem, de tűkön ülve várom, hogy visszatérjek és újra, mindent felfedezhessek. Barátságokat is kötöttünk, szóval ezentúl ha utazom, remélem, hogy lesz már szállásom is.

Utolsó reggel hét órakor már elhagytuk a hotelt és sétáltunk a metró felé, hogy elérjük a korai vonatunkat. Én Velencébe, a többiek haza, le, délre.

Brrr...

A szilveszter utáni éjszakát még Leccében töltöttem, de a 2.-ai reggeli vonattal egyenesen vissza döcögtem Poggiardoba.
 A ház annyira hideg volt, még úgy is, hogy fűtöttünk a gázpalackainkkal, amiket kaptunk, hogy láttuk a leheletünket, lazán fagypont körüli hőmérséklet uralkodott. Az ágyneműm nedves, vizes, nehéz és hideg volt. Más lehetőségem nem lévén, üvegekbe forró vizet öntöttünk és az ágyneműk közé rejtettük, remélve, hogy felmelegítik azt. Miután jómagam majdnem elszenderültem egy széken a konyhában rakott tűz mellett, elsétáltam a szobámig, bebújtam az ágyamba és megpróbáltam nem gondolni a palackok ellenére is a fagyra, ami körül ölelt.

Másnap reggel vacogva, orrot csepegtetve, erős fejfájással ébredtem. Sokat nem gondolkodtam, hogy maradni szeretnék-e, vagy Leccébe költözni a vakáció végéig. Amúgy is mennem kellett, hogy felköszönthessem drága honfitársamat, Zsófit és egyúttal több napra pakoltam, vonatra szálltam és visszatétem a lányok meleg otthonába. Estére, a bulira már félhalott állapotban lázasan öleltem a fűtőtestet, ittam a teámat és néztem a bódult tömeg nyüzsgését a házban. A következő napok kicsit összemosódnak, mert mindet az ágyban töltöttem a másik lázas lánnyal, aludva, olvasva, vagy épp forgolódva, teázgatva, beszélgetve, pihengetve. Mikorra jobban lettünk, Zsófi kapott el valamilyen vírust, szóval sokat nem ramazuriztunk.
 Betegek voltunk, de mégis boldogan gondolok vissza azokra a meleg napokra.


 Leesett  hó. Ilyen csoda itt ritkán történik és az emberek nincsenek felkészülve rá, van olyan olasz, aki azt mondta 20 éve nem látott havat, a másik csak öt éve, a harmadik tíz, kiigazodni sajnos nem lehet rajtuk, de elég régen lehetett ahhoz ilyan hideg, hogy ne emlékezzenek tisztán rá.



 Időközben a Poggiardoi önkéntesszálláson a többiek kényszerhelyzethez alkalmazkodva átrendezték a házat. Mire megérkeztem már új szigetelőrendszert újítottak be és új szobát alakítottak ki a konyhában, ahol öt ágyon osztoztak. Minden képet elküldtek a szervezetünk vezetőének, az pedig hála a jó égnek észhez tért és gyors költözést rendelt el.
 Claudia, a portugál önkéntes érkezésének napján már az új házban melegedtünk. Persze ez sem nevezhető melegnek, de a fagypontnál csak jobb.

Legmodernebb szigetelőrendszer

"vila felicitá"

Mi a tanulság?
NE LAKJ DÉLEN TÉLEN!
Dél Olaszország gyönyörű, a tenger, a macskakő, a házak, de csak addig amíg ott nem kell lakjál télen. A melegre fel vannak készülve, de az, ha a házban kabátban kell járj, az  a legtermészetesebb dolog.

Lassan elmúltak a lakótársaim izom és csontfájásai is, nekem a kezem kezdett helyre jönni, de nem álltam meg Leccét látogatni a hétvégéken. Valahogy nagyon jól kiegészíti ez a két élet egymást.
Hárman lakunk a mostani házunkban, mert nem találtunk olyan helyet, ahol mindannyian elférnénk, szóval szétosztottak minket. Az új önkéntes és a másik lány akikkel osztozok a házon, művész lelkek. Majdnem minden nap festő-, és rajzesteket tartunk, zenét hallgatunk, mikor meg nem, a többiekkel ütjük el az időt, közösen főzünk, játszunk játékokat, vagy csak beszélgetünk, megismerjük egymást.

Ami az utazásaimat illeti, nagy álmom volt a Velencei Karneválon való részvétel, de sajnos nagyon sokba kerültek a jegyek, szóval már ott voltam, hogy lemondom, mikor egy alapos keresgélés után rátaláltam egy ideiglenes akcióra, nagyon- nagyon- nagyon olcsó jegyekkel. Még aznap lefoglaltam és ki is fizettem a buszjegyemet február 22.-ére. A boldogság melegített belülről.


Még nem írtam az Arrival Training- rő, de minden önkéntesnek lehetősége nyílik részt venni ezen az összejövetelen, találkozni más olasz városban lakó EVS-essel, vannak közös játékok, programok. Minden természetesen ingyen.
Mi (8-an) még nem voltunk meghívva, pedig van olyan, aki sokkal előttem érkezett… egészen tegnap estig. Kaptunk 1-1 e-mail-t a vonatjegyekkel és a meghívással holnaputánra. Szóval gyorsan összepakoltunk és holnap vonatozunk Rómábaaaa!!!
Persze, hogy boldog vagyok, de ez kicsit összekuszálta a terveimet, 22.-e reggel el kell hagyjam Rómát (és a tréninget egy nappal hamarabb), hogy egyedül hazajöjjek és, hogy még aznap este elkapjam a buszomat Velencébe.

Fogalmam sincs, hogy hogy fogok hazajutni Velencéből, mert szállást már találtam, de jegyet haza még nem. Hogy őszinte legyek az egész egy kuszaság, van egy elképzelésem, úgy le is van rendezve pár dolog, de olyan apróságokat, hogy: hol fogok aludni két éjszakát Pádovában, hogy jutok el Velencéből Bolognába, Bolognából Poggiardoba, még mindig kérdés övez.
 Viszont a táskám össze van pakolva, az odajegyemet a pénztárcámba rejtettem és készen állok mindarra a kalandra, ami rám vár!