Búcsúbuli

Nemrég írtam egy bejegyzést erről az eseményről. Akkor nagyon friss volt, ezért sajnos nagyon szomorúra sikeredett, pedig komolyan mondom, nem akartam. Csak így éreztem. Azóta eltelt pár nap, már másképp látom a dolgokat, de örülök, hogy minden úgy történt, ahogy.

 Minden a Nápolyból való hazajutásommal és a Hunger Games-el kezdődött. Senkinek se pénze se étele nem volt, ezért közösen főztünk, összedobtuk mindazt amink volt és fantasztikusakat ettünk. Közel hozott minket, hogy annyi időt egymás társaságában töltöttünk.

 Ez alatt a hét alatt, nem csak a pénz és ételhiánnyal kellett megküzdjünk, hanem a tudattal is, hogy búcsút kell intsünk az egyik önkéntesnek, akivel együtt éltünk, osztoztunk mindenen.

Itt (is) eszünk, nem éhezünk!

 Ha engem kérdez valaki, szerintem a búcsúbuli sem azért vált hagyománnyá, hogy elbúcsúztassák az elmenőt, hanem, hogy amíg tervezgetnek és szerveznek se gondoljanak az elválásra. Legalább terápiának nevezhetnénk és ha már annak nevezzük, akkor nagyon hatásosnak mondanám. Nekünk, mindannyiunknak legalábbis nagyon bevált.

 Persze voltak hullámvölgyek. Megesett, hogy a terápia teljesen elfelejtetett velünk mindent de az is, hogy nem érdekelt semmi, csak az hogy együtt vagyunk. Egyik délután munkából hazajövet beléptem a házba és a konyhában találtam a három lányt. Kettő sírt, egy meg meredten bámult ki az ablakon. Két méterre álltak egymástól, csendben szipogtak és csorgott a könnyük, nem szóltak egymáshoz, nem ölelkeztek, látszott, hogy ez tart egy ideje. Szerintem aznap dolgozni sem mentek.

Meg sem próbálták összeszedni magukat, inkább bevettek engem is és elkezdtünk sztorizgatni, nevetni, végül az egészből egy nagy nosztalgiázás lett.

Sevda pakol

A "terápia" eléggé elterelte a figyelmünket, úgy mindenről, kivéve egy dolgot: a búcsúajándékot. Rengeteget gondolkoztunk mit adhatnánk neki. Valami nagyon kreatívval szerettünk volna előrukkolni, ezért eszünkbe sem jutott internetes ötleteket felhasználni. Végül lányokul kitaláltuk, hogy egyszerű anyagtáskát varrunk neki, a belsejét meg megtöltjük képekkel és előre vásárolt személyes ajándékokkal.

 A buli napja egy kálváriává avanzsált. Egész délelőtt rohangáltunk fel és le. Pénzt felvenni, mosni, ételt főzni, elmenni a mosodába a ruhákért, segíteni pakolni, képeket készíteni és nyomtatni (nem csak az elmenőnek, hanem magunknak is,) vásárolni, befejezni a főzést, sütni,  fogadni a vendégeket. Időbe még úgysem fértünk rendesen bele, hogy aznap (csütörtökön) senki sem ment dolgozni.
 Sok kéz hamar kész alapon este kilencre minden elkészült, az ételek, az édességek, a torta, a ház rendbe szedve, mi kisminkelve. Kezdődhetett a banzáj.

Ezt a képet nekem nyomtattuk  (akinek készült, az nincs rajta)

 Mikor a Queen playlist a vége felé járt és mindenki megtisztelt minket a jelenlétével, ideje volt megízlelni mindazt a finomságot amit készítettünk és legurítani az első italt pár tószt kíséretével. Ez elindította a lavinát, ettünk, ittunk, táncoltunk, az este sokáig tartott és mi nem sírtunk, csak nevettünk és próbáltunk megfeledkezni a tényről, hogy ez az utolsó közös esténk.

A tortával a teraszon, az éjszaka közepén

A másnap reggeli korán kelés viszont már nem ment annyira gördülékenyen. Vendégestől mindenestől, közös elhatározás után úgy döntöttünk, elkísérjük a török lányt a közeli nagyvárosig, ahol vonatot kell váltson, hogy eljusson a repülőtérre. Utazás közben adtuk oda az ajándékunkat, amit ő (hála a jó égnek!) nem bontott ki helyben, inkább a repülésre tartogatta magának a meglepetést. (Utólag egy Watsapp beszélgetés keretein belül kifejtette mennyire imádja és mennyire tetszik neki minden).

 A végleges búcsúintés volt a legnehezebb. Öleléseket kaptunk és osztogattunk, nem csak az elmenőnek, hanem egymásnak is, vigasztalás képen. 
 Néztem, ahogy a vonat eldöcög az orrom előtt és integettem, a többiekkel karon öltve, majd a következő pillanatban azt néztem, hogy omlanak össze a lányok egymás vállán zokogva. 
Aznap nem mentünk dolgozni.

 Nehéz úgy viszlátot köszönni valakinek, hogy tudod, lehet soha többet nem fogsz vele találkozni. Főleg ha együtt éltél vele, ha voltak közös témáitok, programjaitok, ha megszeretted az illetőt. Az EVS viszont erről is szól és ez így van rendjén. Valaki el fogja foglalni a lány szobáját, ágyát és helyét a társaságban, én meg alig várom, hogy lássam ki lesz az. Nem lesz könnyű dolga az biztos, az előde magasra tette a lécet!

Nincs jó képünk az estéről, talán ez az egyetlen, ahol mindannyian rajta vagyunk