2017. június 13., kedd

Homok és drágakő a sivatagban

Az elmúlt hetekben egy kicsit összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Túl sok mindent bíztak rám és a saját munkámmal is haladni szerettem volna, de ez a kettő majdnem összeegyeztethetetlenné vált. Pihenésre meg szusszanásra még annyira sem maradt időm.

Májust egy túrával és egy ifjúsági cserével indítottuk. Harminc fiatal jött az aprócska városunkba, hogy tanuljanak, fejlődjenek, utazzanak és szórakozzanak, majd egyik régiót népszerűsítő túra a másik után következett. Míg a cserén mindent, az előadásokat, játékokat, foglalkozásokat mi vezettük le az önkéntesekkel, mint egy csapat a túrán csak, mint résztvevők voltunk jelen.
 Hat nap, szigorú program, nyolc olasz, én, egy önkéntes srác, Puglia, utazás. 
Rengeteg mindent meglátogattunk, egyik helyről egyenesen a másodikra utazva, futtában fogyasztva az ebédet néztünk meg mindent, ami jellegzetes.

Ki szeretném emelni, hogy az olaszok nagyon tudják, hogy adják el a homokot a sivatagban! Míg otthon az igazi értékekre sem tudjuk néha, hogy hívjuk fel a figyelmet, itt négy -nem is eredeti- szobornak állítanak emeletes állandó múzeumot, vagy természetvédelmi parkot a búzának.

Az első napom sajnos csalódások halmazával kezdődött, mert egyik múzeumból másikba haladva hallgattam a történeteket apró, már nem felismerhető, de kiállított csempe darabokról és váza mintázatokról. Minden második faluban megálltunk, hogy megnézzük a helyi (általában egy, vagy két kicsi termes) kiállítást s mire a tengerpartra értünk eleredt az eső. A nap fénypontja egy barlang volt, ahol ma is 200 denevér él boldogan és háboríthatatlanul.

A második napnak már a legkisebb elvárás nélkül indultam neki, talán épp ezért élveztem annyira. Először egy gyárba látogattunk el, ahol végig követtük, lépésről lépésre, hogy készítik a tradicionális csempéket, majd egy pékségbe, hisz Puglia híres a lisztes termékeiről és meg is értem miért, finomak, különlegesek, ízletesek, nekünk meg bemutatták, hogy és hol készítik őket s még kóstolót is tartottak sóssal, édessel és borral. 
Onnan egyenesen egy szépen gondozott, jelenleg fogadóként működő kastélyba látogattunk el, s mire az ebéd elfogyasztásához értünk, már kopogott a szemem. A délutánt a tengerparton tengődve töltöttük s végül egy helyi világítótornyot látogattunk meg. 

A harmadik napom  kiragyogott az előző kettő közül, egy gyors konferencia találkozó után piacot látogattunk, ahol az eddigi legfurcsább dolog történt meg velem, mióta ide költöztem. Egy sátornál megálltam nézegetni a szoknyákat és egy kis nyári darab nagyon megtetszett, megfogtam, megforgattam, de szomorúan vissza is raktam a helyére, mert sajnos nem volt nálam pénz. Az elárusító jött és kezdett el alkudozni velem, vagyis inkább magával, mert hamar fényderült arra, hogy nem tudom megvenni. Mikor megemlítettem, hogy Erasmusozok rögtön felvirult, levette a fogasról a darabot, zacsiba tette és a kezembe nyomta. Regalo, regalo- mondogatta, vagyis ajándék. Igy egy vadonatúj virágos kezeslábassal bővült a ruhásszekrényem.

Ezután egy természetvédelmi parkot próbáltuk élvezni-többé kevésbé- az olajfák árnyékából. Ez főként azért volt érdekes, mert olyan passzióval meséltek a növényekről, hogy még a száradt kórót is széppé varázsolták szavaikkal. Végül zsebünkben helyi fűszernővényekkel és barackkal távoztunk. 

Egyik helyről a másikra sétáltunk,  kedvencem mégis az volt, mikor betértünk egy régi olajelőállító barlangba, ami amellett, hogy múzeumként meglátogatható, kiállítóteremként is működik. 

Homokot a sivatagban elv a délután újra a színre lépett, hisz egy függőlegesen felállított kő volt a következő napirendi ponton. Semmit nem tudnak igazából a 'műről', de ha ott van, nézzük már meg. A kiállítás második gyöngyszeme egy darab sírkőből volt, amit ha megütsz a tenyereddel fémesen cseng. Well ... nem igazán tudtam mi többet tehetnék hozzá.

Az utolsó napot jó olasz módra másfél órás késéssel indítottuk, onnan egy öreg házaspár házába mentük. Én semmi érdekeset nem találtam a négy faragott tehenükben, talán a kulturális különbség miatt. Míg az olaszoknak ez elképesztőnek, csodálatosnak, gyönyörűnek és lenyűgözőnek számított, otthon ügyes gyerekek készítenek ilyeneket iskolában, vagy délutáni foglalkozásokon.

Innen a házi sajtkészítés rejtelmeibe tekinthettünk be, érdekes volt és oktató jellegű. A következő szalma fonó nénikét sem találtam valami izgalmasnak, lehet, hogy ismét csak a kulturális különbség miatt.

A negyedik nap ebédje természetesen volt olyan isteni, mint az előző napoké, ebben soha nem csalódtam. Ha valamit tudnak a helybéliek, az a főzés és  az ételkészítés.
Desszertként Spongano központjában spumone különlegességeket kóstolgattunk. Fagylalttal közbevont keksz-csokoládét. Hmmm...

Visszagondolva az egészre, rengeteg élménnyel gazdagodtam és még az olaszomat is fejlesztettem. Pozitív élményként fogok rá visszagondolni az biztos. Amit viszont bátran merek állítani, hogy Salento gyönyörű, és megérdemli, hogy dicsérjék, de nem szabadna többet kínálnia, mint amennyit adni tud.