Az elmúlt hetekben egy kicsit összecsaptak
a fejem fölött a hullámok. Túl sok mindent bíztak rám és a saját munkámmal is
haladni szerettem volna, de ez a kettő majdnem összeegyeztethetetlenné vált.
Pihenésre meg szusszanásra még annyira sem maradt időm.
Májust egy túrával és egy ifjúsági
cserével indítottuk. Harminc fiatal jött az aprócska városunkba, hogy
tanuljanak, fejlődjenek, utazzanak és szórakozzanak, majd egyik régiót népszerűsítő
túra a másik után következett. Míg a cserén mindent, az előadásokat, játékokat,
foglalkozásokat mi vezettük le az önkéntesekkel, mint egy csapat a túrán csak,
mint résztvevők voltunk jelen.
Hat nap, szigorú program, nyolc olasz, én,
egy önkéntes srác, Puglia, utazás.
Rengeteg mindent meglátogattunk, egyik
helyről egyenesen a másodikra utazva, futtában fogyasztva az ebédet néztünk meg
mindent, ami jellegzetes.
Ki szeretném emelni, hogy az olaszok
nagyon tudják, hogy adják el a homokot a sivatagban! Míg otthon az igazi
értékekre sem tudjuk néha, hogy hívjuk fel a figyelmet, itt négy -nem is
eredeti- szobornak állítanak emeletes állandó múzeumot, vagy természetvédelmi
parkot a búzának.
Az első napom sajnos csalódások halmazával
kezdődött, mert egyik múzeumból másikba haladva hallgattam a történeteket apró,
már nem felismerhető, de kiállított csempe darabokról és váza mintázatokról.
Minden második faluban megálltunk, hogy megnézzük a helyi (általában egy, vagy
két kicsi termes) kiállítást s mire a tengerpartra értünk eleredt az eső. A nap
fénypontja egy barlang volt, ahol ma is 200
denevér él boldogan és háboríthatatlanul.
A második napnak már a legkisebb elvárás nélkül indultam neki, talán épp ezért élveztem annyira. Először egy gyárba látogattunk
el, ahol végig követtük, lépésről lépésre, hogy készítik a tradicionális
csempéket, majd egy pékségbe, hisz Puglia
híres a lisztes termékeiről és meg is értem miért, finomak, különlegesek,
ízletesek, nekünk meg bemutatták, hogy és hol készítik őket s még kóstolót is
tartottak sóssal, édessel és borral.
Onnan egyenesen egy szépen gondozott,
jelenleg fogadóként működő kastélyba látogattunk el, s mire az ebéd
elfogyasztásához értünk, már kopogott a szemem. A délutánt a tengerparton
tengődve töltöttük s végül egy helyi világítótornyot látogattunk meg.
A harmadik napom kiragyogott az
előző kettő közül, egy gyors konferencia találkozó után piacot látogattunk,
ahol az eddigi legfurcsább dolog történt meg velem, mióta ide költöztem. Egy
sátornál megálltam nézegetni a szoknyákat és egy kis nyári darab nagyon
megtetszett, megfogtam, megforgattam, de szomorúan vissza is raktam a helyére,
mert sajnos nem volt nálam pénz. Az elárusító jött és kezdett el alkudozni velem,
vagyis inkább magával, mert hamar fényderült arra, hogy nem tudom megvenni.
Mikor megemlítettem, hogy Erasmusozok rögtön felvirult, levette a fogasról a
darabot, zacsiba tette és a kezembe nyomta. Regalo, regalo- mondogatta, vagyis
ajándék. Igy egy vadonatúj virágos kezeslábassal bővült a ruhásszekrényem.
Ezután egy természetvédelmi parkot próbáltuk élvezni-többé kevésbé- az olajfák árnyékából. Ez főként azért volt érdekes,
mert olyan passzióval meséltek a növényekről, hogy még a száradt kórót is
széppé varázsolták szavaikkal. Végül zsebünkben helyi fűszernővényekkel és
barackkal távoztunk.
Egyik helyről a másikra sétáltunk,
kedvencem mégis az volt, mikor betértünk egy régi olajelőállító
barlangba, ami amellett, hogy múzeumként meglátogatható, kiállítóteremként is működik.
Homokot a sivatagban elv a délután újra a
színre lépett, hisz egy függőlegesen felállított kő volt a következő napirendi
ponton. Semmit nem tudnak igazából a 'műről', de ha ott van, nézzük már
meg. A kiállítás második gyöngyszeme egy
darab sírkőből volt, amit ha megütsz a tenyereddel fémesen cseng. Well ... nem
igazán tudtam mi többet tehetnék hozzá.
Az utolsó napot jó olasz módra másfél órás
késéssel indítottuk, onnan egy öreg házaspár házába mentük. Én semmi érdekeset nem találtam a négy faragott tehenükben, talán a kulturális
különbség miatt. Míg az olaszoknak ez elképesztőnek, csodálatosnak, gyönyörűnek és
lenyűgözőnek számított, otthon ügyes gyerekek készítenek ilyeneket iskolában, vagy
délutáni foglalkozásokon.
Innen a házi sajtkészítés rejtelmeibe
tekinthettünk be, érdekes volt és oktató jellegű. A következő szalma fonó
nénikét sem találtam valami izgalmasnak, lehet, hogy ismét csak a kulturális
különbség miatt.
A negyedik nap ebédje természetesen volt
olyan isteni, mint az előző napoké, ebben soha nem csalódtam. Ha valamit tudnak
a helybéliek, az a főzés és az ételkészítés.
Desszertként Spongano központjában spumone
különlegességeket kóstolgattunk. Fagylalttal közbevont keksz-csokoládét.
Hmmm...
Visszagondolva az egészre, rengeteg
élménnyel gazdagodtam és még az olaszomat is fejlesztettem. Pozitív
élményként fogok rá visszagondolni az biztos. Amit viszont bátran merek állítani,
hogy Salento gyönyörű, és megérdemli, hogy dicsérjék, de nem szabadna többet
kínálnia, mint amennyit adni tud.
