Veneto megye

Amint felültem a vonatra, hogy elhagyjam Rómát megkezdődött a velencei kalandom. Persze egy luxus masinán utazni előnyökkel jár, kivéve az utasokat, volt szerencsém kifogni egy olyan nőt velem szemben, aki hobbiként mutogatta a gégéjét és mind a 32 fogát ásítás közben.

 Persze a kígyószerű nő csak a kezdet volt, amint megérkeztem sürgető érzés fogott el, szóval kiszúrtam egy bárt, és begyurakodtam a mosdóba a hátizsákommal. A WC-ben megnyomtam a vészgombot (valószínűleg a táskámmal) és meglepetten észleltem, hogy dörömbölnek a zárt ajtón és folyamatosan kérdezgetik, hogy rendben vagyok-e.

Az incidens után pár tíz perccel találkoztam a szállást adómmal, akinél letehettem a táskámat és ő meg volt olyan kedves, hogy átvitt a hídon a városba, majd egyedül hagyott, hogy nézelődhessek. Egész délután fel- és lemászkáltam, élveztem az enyhén turistamentes szigeteket, maskarás embereket, zenét és mindazt a ritka drága ételt, amit kipróbáltam. Mikor este találkoztam újra vele, még sétálgattunk egy keveset és hagytam hogy magyarázzon a városáról. Amit különösen kihangsúlyozott, hogy figyeljem az oszlopdíszeket, melyek mind különbözőek és mutatják Velence sokszínűségét.

Második nap reggel már alig vártam, hogy megszabaduljak a csávótól, aki nem csinált mást, csak folyamatosan beszélt, jaj de mennyit, legalább elvitt Pádovába. Ott elbúcsúztunk és végre egyedül maradtam. Az időjárás sajnos nem kedvezett, de mintha erre tervezték volna a várost. Szinte mindenhol lehetett az épületek alatt sétálni s miután egy órás csavargás után végre megtaláltam a központba vezető utat, a cipőm már rég beázott, fantasztikus második napnak indult. Mindezt csak tetőzte a tény, hogy huszonöt eurót fizettem, csak, hogy öt percet utazhassak, avagy egy megállót a vonattal.

 Az egyetlen jó pontnak a második szállást adóm tűnt, egészen addig, amíg rájött a fél óra és minden áron megpróbálta az ujját bedugni a fülembe, az orromba és/vagy a számba. A cselekedeteit azzal indokolta, hogy “de hát olyan vagy mint egy mesefigura, és ezt tudod is magadról nem?” Az esti pizza sem nyerte el a legjobb díjat, szóval mondhatnám, hogy a második napom egy borzalmas csalódás volt, de legalább kevesebb elvárással kezdtem neki a harmadiknak.

A srác felajánlotta, hogy szombat lévén, velem tart Veronába és ha szeretném még a Garda tóhoz is elvisz autóval. Persze kaptam az ötleten és célba vettük elsőnek a tavat. Szép volt, de meg sem közelíti az otthoni Szent Annát.

Kiszúrt egy csinos, hangulatos tóparti vendéglőt a srác és meghívott ebédre, amit magamnak sajnos nem tudtam volna megengedni. Amint megkezdtem az ételt megbántam, hogy nem készítettem egy fényképet, de nevetséges volt az egész tizenkét euróért, rápillantottam a tányéromra, két másodperc sokk, belső szarkasztikus nevetés, majd egy gyors nem túl megerőltető számolás (nyolcig!!!) után nekiláttam a spenóttal töltött tortellinimnek. Legalább ízlett.

Verona

Vicenza főtere

 Éhesen, de csendben, nem kommentálva utaztunk Veronáig, hogy belevessük magunkat a fallal körülvett régi városba. Sajnos a turisták és az erkély enyhén illúzióromboló volt, de még mindig csodálatosnak tartom. Mikor visszatértünk a házba pár órányi online keresgélés várt rám, hogy kialakítsak egy fix útvonalat, és hogy hamarabb befejezzem az utamat, mert sajnos többet költöttem, mint terveztem és nem maradt elég lóvém plusz két napra Bolognában. Végül a Flixbusnál döntöttem és le is foglaltam a jegyemet.

A negyedik napomat Vicenzában kezdtük (gyönyörű város, rengeteg késő reneszánsz épület, kevés turista, jobb árak), onnan vonattal Mestrébe utaztam, majd Velencébe. Az állomáson nem kell mondanom hogy háromszor megnéztem, hogy jó vonatra szállok-e fel, nem mintha az ellenőrnek lett volna elég helye, hogy begyurakodjon. A nyomor hangulat csak fokozódott, hisz a városban annyian tolongtak, hogy egy nyugodt lépést sem lehetett megtenni, valaki biztos neked ment. Ne is említsem akkor a WC-t , ami egy euró ötven centbe került, vagy a sort a McDonald’s előtt. Nem is volt így olyan élvezetes, szóval korán visszatértem a diákszállóba.

Christle a ruhájában

Az ötödik napom elég jól indult, sétáltam a városban, és kerestem egy padot, ahol megpihenhetek, olvashatok egy keveset, de sehol sem találtam. Mindenesetre alig vártam, hogy találkozhassak Christllel, a dél afrikai barátnőmmel. Hotelt váltottam, hogy egy szobába pakolhassunk, majd siettünk Velencébe, hogy elérjük a ruhapróbáját. A dili csaj bérelt magának egy ruhát! Nekem csak egy maszk volt az arcomon, de száztízszer kevesebbe került mint az ő kölcsönruhája. Szerencsére nem volt olyan tömeg mint tegnap, de az egész napos sétálás kifárasztott mindenkit és a hideg esti szél rávett a távozásra.

Reggel kihasználtam az időmet, elbúcsúztam, nyugodtan pakoltam, reggelizem és ballagtam az állomás felé, hogy ellenőrizzek mindent hatszázszor a jegyemmel kapcsolatban, majd kényelmesen elhelyezkedjek Bologna felé a vonaton.

Folytatása következik...