Hideg és meleg

Már a tizennégyet is meghaladta az itt töltött napjaim száma. Tényleg csak úgy telik az idő, hogy észre se veszem. Rengeteg olyan élményben volt részem, amelyet nem gondoltam volna, hogy két hét alatt megélek: ellátogattam több városkába, úsztam a tengerben, búcsú bulit szerveztünk egy francia önkéntesnek, akinek lejárt az egy éve, megismerkedtem új önkéntesekkel, ettem igazi olasz ínyencségeket és fejlesztettem az olasz tudásom.
 Az a baj a jó dolgokkal, hogy kelletlenül, az tény, de csapódnak hozzá kellemetlen dolgok is. Akármennyire is elvarázsol ez a kicsi város, kezdem túl kicsinek érezni és hiányzik a nyüzsgés, az élet. Nagyon jó esténként összeülni, néha közös vacsit készíteni, énekelni török dalokat és úgy csinálni mintha értenénk is miről van szó, de hiányolom, hogy kimenjek és csak bámuljam a nyüzsgő népet, nézzem ahogy sietnek, ahogy nevetnek, ahogy megtöltik az utcákat élettel.

A kellemetlen dolgok legkellemetlenebbje a szervezet vezetője, aki eddig egy cseppet sem szimpatikus számomra. Ahogy megérkeztem, rá két napra úgy döntött elutazik, itt hagyva tiszta
ágyneműhuzat nélkül, párna nélkül aludtam nyolc napig,  míg a szobatársam adott kölcsön egyet. A meleg vízzel is problémák vannak (nem is csoda, hogy megfáztam), de ami a legrosszabb, hogy nincs internet a házban (pedig a szerződés szerint kéne legyen). Itt nincs Primaria Oradea, vagy bármilyen más nyilvános hálózat ami elérhető lenne. Van egy hotel, ami előtt ülve néha elkapunk egy- két jelet, de az csak telefonnal működik és alig. Saját zsebből pedig fizetni nagyon drága, na ez az, amiért mindenki ki van itt akadva és nagyon reméljük, hogy sürgős változás fog végbe menni.(Többek között ezért is nem frissítettem hamarabb új bejegyzéssel a blogomat.)

A hotel előtt ülve a földön és várva, hogy csoda történjen az internettel

Visszatérve a jó dolgokra

Az előző bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy láttam a tengert, Castro városánál. Mikor azt mondtam, hogy gyönyörű, nem tudtam igazán, hogy mi a Gyönyörű. A rá következő napon lestoppoltunk a francia önkéntessel Porto Miggiano-ig. Az a part egy csoda, megtaláltam a kedvenc helyemet. Mikor elárassza a turista özön, gondolom nem olyan élmény, mint most volt, a víz kristálytiszta és átlátszó volt, a barlangot megvilágította egy apró átjáró, ha három irányba néztem sziklákat láttam, ha a negyedikbe, a végtelen tengert.

Egy kép a barlangban Alexről(a francia önkéntesről)

 Az első hetem végén búcsú bulit rendeztünk Alexnek, borral, palacsintával, zenével és tánccal. Az önkénteseknek nincs sok pénzük, akárcsak az egyetemistáknak, ezért (megtanulják, hogy hogy legyenek) kreatívak. A palacsintára nem tudtuk mit tegyünk, hiába hogy a Nutella imádat tombol, ha nincs pénz. Volt banánunk, egy kis vajunk, mézünk és fahéjunk. Ezt összesütöttük és tádááám, amilyen gusztustalanul nézett ki, annyira finom volt. 

A bulira átjött a szomszédos városban önkénteskedő kis csapat, akik jó baráti viszonyt ápolnak az itteniekkel és beszálltak a zenélésbe, van aki a saját dobjával, van aki ("csodás") énekhangjával. 

 A hétvégét legtöbben józanodással töltötték, én meg tovább ismerkedtem a várossal. Hétfőn egy betegcentrumba voltam beosztva, átmeneti órarenddel, október 6.-ig. Rajzolnom kell nekik egy naptárat, amit nagyon szívesen megteszek, mert megérdemlik. Nagyon kedvesek, ölelkezőek, vidámak ott benn a páciensek, a kezelőket pedig csak egyszerűen imádom, kedden még három fogásos ebédet is készítettek nekünk.

A hetem nem telt túl izgalmasan, nem úgy mint a következő hétvége, amely során ellátogattunk Otranto-ba. Szintén egy turistaparadicsom, de szeptember végével a madarakkal, a turisták is elrepülnek. Úsztunk egyet a tengerben, amit sajnos már nem tudtam úgy értékelni Porto Miggiano után,  majd városnéző körútra indultunk. Megettem életem legfinomabb fagyiját, a Martinucci-ban és egy szelet Olaszországot a belvárosban. 

 Készítettünk egy csoportképet is Otranto belvárosában, miután a többiek belepofátlankodtak az én csodás képembe.

 Meglepetéssel töltött el, hogy milyen szép tud lenni Poggiardo központja, ha kivilágítják. Fesztivált rendeztek, hívtak bandákat és olyan csodás zenét játszottak, amit nem tudok behatárolni, de imádtam. 

 A héten ettem igazi olasz pizzát, ez esetben egy egészet és loptunk mandarint meg gránátalmát a kertekből. Énekeltünk párat közösen, átbeszélgettünk néhány estét és táncoltunk.

 Ma van a nagy nap, mikor beszélgethetek Valeriaval, a főnökkel és remélhetem, hogy megoldja a  problémáinkat, nem kényszerít arra, hogy magasabb erőkhöz folyamodjak (és ezalatt nem sátánidézést, hanem a National Agency-t értem).

Szeretem itt, de szükségét érzem a minimális dolgok biztosításának (pl. a meleg vízét) és az internet bevezetését, a szerződés betartását. Remélem minden helyre jön és a hideg- meleg csapásokból csak a meleg marad. Addig is nem állok meg imádni a nyelvet és mindazt, ami Olaszországgal jár.