Repülés

Szűk három hetem maradt az indulásig. Találkoztam rengeteg régi ismerőssel, megölelgettem a családomat, csíki barátaimat és részt vettem néhány házibulin és életem első bálján. Szerintem szóval leírhatatlan, hogy mennyire jó érzés volt otthon lenni és otthon érezni magam. A bálon is rengeteg fiatal táncolt és énekelt magyar nótákat, bármennyire is (azt gondoltam, hogy) nem szeretem a zenét, a hangulat és a tánc szórakoztatóvá tette az egészet.

 Szeptember 20.-a reggel autóba ültünk és anyuék kivittek a kolozsvári reptérre,  a Check In után magamra hagyva boldogulnom kellett a repülővel, talán ettől, az utazási résztől féltem a leginkább. Még soha nem utaztam egyedül repülővel, nem tudtam, hogy rossz irányba megyek-e, jó felé fordulok-e, lekésem-e a gépet. Durván 40 perc várakozás után már elfoglaltam a fedélzeten a helyemet és vártam az indulást. Két lány csüccsent le mellém, szerintem rajtam kívül az egyedüli magyar utasok a repülőn, elkezdtünk beszélgetni és hamar kiderült, hogy egy irányba megyünk mindhárman, a vonatállomásra. 

Egy gyors selfie a repülővel

 Úgy érzem, hogy felmenőim közé sorolhatom Fortunát, csak úgy záporoznak rám a jó események. Eleinte úgy volt, hogy kisvonattal kell menjek a vonatállomásig, de ezt gyorsan megváltoztattam , hogy ne kelljen egyedül utaznom és a busz mellett döntöttem. A két marosi lány és én vigyorogva ültünk fel s a buszra és egyszerre kapott el az Olaszországban-vagyunk hangulat. Szólt az olasz muzsika a rádióból, mi meg csak bámultunk ki az ablakon, nézve a táblákon a feliratokat, az olasz épületeket, a macskaköves utcákat… Imádtuk.

A vonatállomáson apró problémákba ütközünk a jegyvásárlással, érvényesítéssel, a vonat megtalálásával, merthogy a lányokkal még ugyanarra a masinára is szálltunk fel. Mire mindent megoldottunk, indult is, szerencsére velünk együtt. Az út felétől már egyedül döcögtem a vonattal, mert társaim hamarabb leszálltak, otthagyva egyedül. Bár élveztem az utat, elkapott a fáradtság és elszenderedtem, Lecce-ben magamhoz tértem és leszálltam. Két olasz figura fogadott és hozott el Poggiardo-ba, még olasz kávéval is megkínáltak, nem volt lehetőségem visszautasítani, nem mintha nagyon akartam volna.

Mikor megérkeztem már vártak az önkéntesek, megölelgettek, étellel kínáltak, tényleg kedvesek voltak velem. A szobámmal nagyon meg vagyok elégedve, tágas, szép kilátással, külön szekrényekkel és óriási tükrökkel. A szobatársam egy bukaresti lány, aki amúgy tud kedves is lenni, de nagyon érződik a társadalmi különbség közöttünk. Nagyon román érzetű és diszkréten magyarellenes (megkért, hogy ne beszéljünk előtte magyarul). Szerintem a lehető legrosszabb választás volt egy szobába tenni vele, még úgy is, hogy amúgy jól kijövünk, csak a nézeteink nem egyeznek és sajnos erre már két nap után fény derült. Vajon mi lesz két hét és két hónap után?

           

Egy kép a kilátásról

Másnap reggel már városnéző körútra is indultam. Minden csodálatos módon hatott rám, a lapos épületek, a szűk utcák, a macskakő, a drapp fény, az olasz emberek, a zene. Mintha ez nem lett volna elég első napra, még szerdai nagy piacot is tartottak. Poggiardo kicsi utcáit folytonos vonalban behálózták az árusok kiáltva kínálva portékáikat. Romániában sötétebb bőrű lakosaink (cigányok) árulják a napszemüvegeket, ékszereket, ruhákat, cipőket, na itt is ugyan ez a helyzet, csak itt a nagyon fekete négerek teszik ugyanezt. Elképesztő volt a hangulat, rengeteg ember tolongott és alkudozott minden kis utcában. Vásároltunk pár zöldséget, gyümölcsöt, körül néztünk milyen ruhákat lehet venni, cipőket, kabátokat, érdekességeket. Legjobban az egészet a nagyváradi ócskapiachoz tudom hasonlítani, a használttól az újig minden megtalálható volt.

 Este végre igazi olasz fagylaltot is ehettem, jaj de finom volt, szerintem megtaláltam a kedvenc helyemet (a pisztáciás különösen elnyerte a tetszésemet). Utána elmentünk az önkéntesekkel inni egy sört, de nem vittük túlzásba, mert a legolcsóbb helyen is 3 euró volt egy pohárral (korsónak nem volt nevezhető). Mellesleg nem vagyok sörpárti, de ez igazán finom volt. A borról hamar lemondtam, mert csak üvegre árulták, így nem érte meg.

                                       

  Az első napom Poggiardo-ban lenyűgöző volt, imádtam. Ma még a tengert is volt alkalmam meglátogatni, munka ügyben kellett leutazzak odáig és az időjárás sem kedvezett, ezért nem tudtam fürödni. Tervezzük, hogy még a héten lenézünk, de meglátjuk mi lesz belőle. Sajnos sok a baj az utazással, egyáltalán nincs, vagy kevés busz és vonatjárat van és hiába, hogy az emberek szívesen felvesznek, ha stoppolsz, nem mindig hagyatkozhatsz a lehet-re.

  

A Tengerpart

 Kíváncsi vagyok még mik várnak rám, kicsit hiányzik a nyüzsgés. Talán a jövőhéten meglátogatjuk Lecce-t, a legközelebbi nagyobb várost a környéken, de igazából nem sietek, van időnk mindenre, hisz még 363 napot itt töltök Olaszországban.