Egy hét Nápoly

 A szerencse sorozat egy kicsit elvette a kedvemet az egész indulástól, de hogy is ne vette volna. Aznap inkább morgósan a takaró alatt töltöttem a napot várva, hogy elteljen és végre tényleg elindulhassak Nápolyba. A Couchsurfing oldal segítségével találtam szállást magamnak, így még a sráccal is meg kellett beszéljem, aki fogadott, hogy később érkezek.

Csütörtök reggel már rutinosan készültem el, sikeresen elértem a vonatot és éreztem, hogy ez a nap jó lesz. A busz pontosan érkezett, pontosan indult és nekem pontosan leesett az állam mikor megláttam egy vulkánt. Egy vulkánt, ami jelzem működőképes! A házakat a Vezúv lábához építették és szerintem ez pontosan leírja mennyire nem szívbajosak az olaszok. Ha azt mondom hogy a  közlekedési lámpák csak dísznek vannak, még azzal is csak szépíteném a helyzetet, mert a rendőrök is felcsaptak dekoratív elemnek.

Visszatérve, a buszon ülve bámultam ki az ablakon és figyeltem a mindenhol jelenlévő graffitiket és a szemetet. Vártam mikor érünk be a belvárosba, hogy eltűnjön mindez, de csak vártam és vártam, míg meg nem érkeztünk az állomásra. Semmi sem változott.

A házat egyedül kellett megtalálnom, pontos utasítások alapján, nem bizonyult volna nagy feladatnak, ha nem rólam lett volna szó.
Az épület több szempontból is több volt, mint jó. Központ közelben, csendes helyen, gyönyörű kilátással, a szobám tágas volt, terasszal, a konyha felszerelve, de ami a legjobb volt az egészben, hogy ingyen lakhattam ott.

A srác aki fogadott érkezésem estéjén meghívott vacsorázni, csak fél órát kellett várjak rá. Olasz módra fél órából másfél lett és már rég besötétedett, mire elindultunk. Persze szintén olasz módra robogóra ültünk és életemben először száguldoztunk autósorok között, szűk utcákon, embereket kerülgettünk, élveztük ahogy lobog a hajunk. Ettünk pizzákat, édességeket és mire hazaértünk semmi másra sem vágytam csak a meleg ágyikómra.

Másnap reggel, vagyis az első hivatalos napomon Nápolyban egy kitervelt útvonalon indultam el, térképpel a kezemben. Az ötlet megbukott az első 5 perc után, a térképet a táskába süllyesztettem és mentem előre a megérzéseim után. Vakon Olaszország (Róma és Milánó után a) harmadik legnagyobb városában.
Talán ez volt a legjobb napom.

  Az első múzeum amibe "belefutottam" azonnal levett a lábamról. Nápoly archeológiai múzeuma. Fizetni nem akartam a belépésért ezért más bejárat után néztem és találtam egy nyitott ajtót. Bekukucskáltam és pont akkor lépett ki az onnan egy 40-50 körüli fazon. Kedvesen elmagyarázta, hogy hol van a főbejárat a múzeumba, én meg bólogattam, majd megköszöntem, de látta, hogy nem beszélem a nyelvet ezért rákérdezett, hogy honnan jöttem. Beszélgetésbe elegyedtünk, (olaszul és kézzel, lábbal,) majd tíz perccel később már benn voltam, kezemben az jegyemmel. A csávó restaurátorként dolgozik, a barátjának hívott a bejáratnál és ingyen belépőt kért nekem, két perccel később lelépett, ott hagyva engem, hogy körülnézzek. Soha többet nem láttam, olyan volt, mint egy csoda.

Aznap még barangoltam, ettem és este hulla fáradtan estem be a házba. Megint. A helyzet az, hogy a hét során ez mit sem változott, csak  jobb lett valamivel, mert kialakítottam egy átmeneti rutint: felkelni, elkészülni, elmenni édességet reggelizni, barangolni körbe- körbe a városba, ebédelni, tovább baktatni, elmenni az olcsó sorra kaját venni, hazamenni, pihenni, enni megint és este kiruccani. Volt mikor a srác, aki fogadott csatlakozott hozzám, akkor robogóra ültünk és mentünk amerre az út vitt, de akadt, hogy egyedül vágtam neki az éjszakának. 

Egyszer, egyetlen egyszer (talán a második estémen) az mondtam, hogy kiaknázom a Couchsurfing adta lehetőségeket és Hang Out-olok egyet. (ez az alkalmazás egy újítása, ami lehetőséget nyújt, hogy megismerkedj a közeledben lakókkal és 'kiruccanj' vele/velük). Annyira rosszul sült el, hogy húsz perc után egy enyhén szólva is kifogásolható kibúvóval le kellett lépjek. Amúgy az éjszakai élet elképesztő Nápolyban, akár minden nagy városban, csak ezért sajnálom, hogy egyedül utaztam és nem volt részem a menjünk-bulizzunk-bárról-bárra élményben. Legközelebb.
 A második napom szombatra esett, ezért a srác aki fogadott szabad volt délelőtt is. Fél óra reggeli motorozás után megérkeztünk egy privát partra, ahol sajnos fürödni az idő miatt nem tudtunk, de a napsütést anélkül is élvezhettük. A régi római romok az orrunk előtt omladoztak, a hullámok csapkodták a partot... gyönyörű volt. A kérésemre aztán megmutatta nekem, hol tudok olcsón vásárolgatni, merthogy Nápoly híres a jó árairól. Sajnos ezt az egész országban tudják, ezért a tömegnyomor elkerülhetetlen.

 Még hosszasan mesélhetnék a hetemről, sorra vehetném a napjaimat, de az az igazság, hogy már előttem is összemosódnak a reggelek, a helyszínek, a látottak, ezért inkább megemlítem a hat legérdekesebbet dolgot, amely leginkább megragadta a figyelmemet:

6. Sorrendbe raktam őket, így hátulról kezdeném a Castel Sant'Elmo kastéllyal,  amely Nápoly legnagyobb dombjának tetején helyezkedik el és gyönyörű kilátással szolgál mindazok számára, akik megmásszák a lépcsősort. Castel Nuovo talán nincs olyan szép helyen, de a barokk stílusú bejárata lehengerlő.

Kilátás (a tenger jobbra van, csak nem fért bele a képbe)

5. Capodimonte Nápoly szintén magasról néz le a városra, körülöleli őt egy óriási park, gyönyörű kilátással. A kiállított művek mindegyike elképesztő és ezt a lakósok is jól tudják. Mikor belépte, a gyerekek, felnőttek sokaságának látványa fogadott, ahogy ülnek, feküdnek a képek előtt termeken keresztül,festve, rajzolva azokat.

4. Az olaszok szeretnek hálát mondani mindazért, amijük van, vagyis nagyon vallásosak. Ezt nem is realizáltam igazán, addig, míg a saját szememmel nem láttam. Nekem nem volt elég bizonyítékként a megannyi templom és  a rengeteg ember, aki minden nap bejár imádkozni, engem valami más győzött meg.
 Pestisjárvány idején szertartásos temetés nélkül helyezték tömegsírokba a halottakat. Később kiásták őket és egy barlangot rendeztek be velük. A helybéliek a mai napig látogatják ezt a helyet, az Il Cimitero delle Fontanelle-t, AJÁNDÉKOKAT VISZNEK és pénzt raknak a csontokra, koponyákra. Szeretnék, hogy a holtak szellemei megbocsássanak őseiknek, nekik, hogy nem tisztelték meg őket kellő képpen. Hisznek abban, hogy ezzel elkerülik, a lelkek bolyongását a városban és elősegítik az elhunytak lelki megbékülését.




3. A nápolyi lakósok őrültek. Láttunk szerintem mindannyian méhkast, na a várost is ahhoz tudom a leginkább hasonlítani. Ott laknak, ahol normális, rákényszerült embereken kívül senki sem élne, mindig zajban, veszélyes helyeken, vulkán lábánál, turisztikai látványosságok közvetlen közelében. Van egy vár, a neve Castel dell'Ovo, a várossal és a szárazfölddel csak egy híd köti össze, amin folyamatos a turistaözön. A vár mellé bezsúfoltak két luxuséttermet és ki nem találnánk, hogy mi van fölöttük (mert a hely az hely nem?)... Lakások. Ott bizony emberek laknak.
 A központi házakat illetően... még soha nem láttam ilyen megoldást. Az ajtók közvetlenül az utcákra nyílnak, az ablakok fejmagasságban vannak, szóval a szellőztetés lehetetlen, mert csak a motorok és autók, a város büdös szmogja frissítheti a levegőt. Ezek a lakások annyira kicsik, hogy nincs hely előszobának, így mikor 'szellőztetnek' az egész életükbe belátást nyernek a gyalogosok. Ez a legforgalmasabb utcákon is így van. A ruhákat az utcákon szárítják, így az is a forgalom büdös szagától illatozik.

Castel dell'Ovo (tojás-vár)

2.A szemét mindig is problémát jelentett az ott élőknek. Öt évvel ezelőtt népszerűek voltak az interneten keringő képek a szeméthegyekről, eltakarítatlan mocsok dombokról az utcasarkokban, na azok mind Nápolyban készültek. Azóta a helyzet valamivel barátságosabb, de attól függetlenül még soha sem láttam életemben ilyen szemetes várost. Ha Bukarestet és Párizst merné valaki emlegetni nekem, szemberöhögném és elmagyaráznám neki, hogy akármilyenek is ezek a fővárosok, meg sem közelítik Nápolyt. Amire már érkezésem első perceiben is rájöttem, nagyon elhanyagolt, a graffitik a legrégebbi épületek oldalnál is ott virítanak, a központban, üzleteken, mindenhol. A szemét meg... nézz jobbra s nézz balra. Mindenhol van. 

Képek a központból:

1. Tudnak élni a déliek. Ezt eddig is tudtam, de mi sem bizonyítja ezt jobban mint az ott általam elfogyasztott ételmennyiség és azok kifogásolhatatlan minősége. Készítettem pár képet amit szívesen megosztok(lennebb).
 Viszont ennek is van marketing oldala. Mindenki hallott az igazi olasz pizzáról (amit, mellesleg Nápolyban készítenek) és a híres Pizzeria da Michele vendéglőről (amit az 'Eat, Pray, Love'  film keretén belül Julia Roberts is meglátogatott). Ide (csak) bejutni több mint két óra sorban állást igényel. Nekem szerencsém volt és tíz perc alatt kézbe kaptam a pizzámat, várakoznom sem kellett, szóval egy rossz szavam sincs...

A sor egy része a pizzázó előtt

Tudom, hogy a poszt így is túl hosszúra sikeredett, ezért nem is szeretném tovább szaporítani a szót, hazautam vicces bonyodalmait a következő bejegyzésemben fogom leírni. Búcsúzásként megosztom azt a részletet, amelyben Julia Roberts ugyanazon a helyen fogyasztja a pizzáját és ugyanolyan élvezettel tömi magába, mint én tettem: https://www.youtube.com/watch?v=xwSS08MEzs8