
Szeptember 20.-a
reggel autóba ültünk és anyuék kivittek a kolozsvári reptérre, a Check In után
magamra hagyva boldogulnom kellett a repülővel, talán ettől, az utazási résztől
féltem a leginkább. Még soha nem utaztam egyedül repülővel, nem tudtam, hogy
rossz irányba megyek-e, jó felé fordulok-e, lekésem-e a gépet. Durván 40 perc
várakozás után már elfoglaltam a fedélzeten a helyemet és vártam az indulást. Két lány csüccsent le mellém, szerintem rajtam kívül az egyedüli magyar utasok a repülőn, elkezdtünk beszélgetni és hamar kiderült, hogy egy irányba megyünk
mindhárman, a vonatállomásra.
Egy gyors selfie a repülővel
Úgy érzem, hogy felmenőim
közé sorolhatom Fortunát, csak úgy záporoznak rám a jó események. Eleinte
úgy volt, hogy kisvonattal kell menjek a vonatállomásig, de ezt gyorsan
megváltoztattam , hogy ne kelljen egyedül utaznom és a busz mellett döntöttem.
A két marosi lány és én vigyorogva ültünk fel s a buszra és egyszerre kapott el
az Olaszországban-vagyunk hangulat. Szólt az olasz muzsika a rádióból, mi meg
csak bámultunk ki az ablakon, nézve a táblákon a feliratokat, az olasz
épületeket, a macskaköves utcákat… Imádtuk.
A vonatállomáson apró problémákba ütközünk a
jegyvásárlással, érvényesítéssel, a vonat megtalálásával, merthogy a lányokkal
még ugyanarra a masinára is szálltunk fel. Mire mindent megoldottunk, indult is,
szerencsére velünk együtt. Az út felétől már egyedül döcögtem a vonattal, mert társaim hamarabb leszálltak, otthagyva egyedül. Bár élveztem az utat,
elkapott a fáradtság és elszenderedtem, Lecce-ben magamhoz tértem és
leszálltam. Két olasz figura fogadott és hozott el Poggiardo-ba, még olasz
kávéval is megkínáltak, nem volt lehetőségem visszautasítani, nem mintha nagyon
akartam volna.
Mikor megérkeztem már vártak az önkéntesek,
megölelgettek, étellel kínáltak, tényleg kedvesek voltak velem. A szobámmal
nagyon meg vagyok elégedve, tágas, szép kilátással, külön szekrényekkel és
óriási tükrökkel. A szobatársam egy bukaresti lány, aki amúgy tud kedves is
lenni, de nagyon érződik a társadalmi különbség közöttünk. Nagyon román érzetű és
diszkréten magyarellenes (megkért, hogy ne beszéljünk előtte magyarul).
Szerintem a lehető legrosszabb választás volt egy szobába tenni vele, még úgy
is, hogy amúgy jól kijövünk, csak a nézeteink nem egyeznek és sajnos erre már
két nap után fény derült. Vajon mi lesz két hét és két hónap után?
Egy kép a kilátásról
Másnap reggel már városnéző körútra is indultam. Minden
csodálatos módon hatott rám, a lapos épületek, a szűk utcák, a macskakő, a drapp
fény, az olasz emberek, a zene. Mintha ez nem lett volna elég első napra, még
szerdai nagy piacot is tartottak. Poggiardo kicsi utcáit folytonos vonalban
behálózták az árusok kiáltva kínálva portékáikat. Romániában sötétebb bőrű
lakosaink (cigányok) árulják a napszemüvegeket, ékszereket, ruhákat, cipőket,
na itt is ugyan ez a helyzet, csak itt a nagyon fekete négerek teszik ugyanezt.
Elképesztő volt a hangulat, rengeteg ember tolongott és alkudozott minden
kis utcában. Vásároltunk pár zöldséget, gyümölcsöt, körül néztünk milyen ruhákat
lehet venni, cipőket, kabátokat, érdekességeket. Legjobban az egészet a
nagyváradi ócskapiachoz tudom hasonlítani, a használttól az újig minden
megtalálható volt.
Este végre igazi
olasz fagylaltot is ehettem, jaj de finom volt, szerintem megtaláltam a kedvenc
helyemet (a pisztáciás különösen elnyerte a tetszésemet).
Utána elmentünk az önkéntesekkel inni egy sört, de nem vittük túlzásba, mert a
legolcsóbb helyen is 3 euró volt egy pohárral (korsónak nem volt nevezhető).
Mellesleg nem vagyok sörpárti, de ez igazán finom volt. A borról hamar lemondtam, mert csak üvegre árulták, így nem érte meg.
Az első
napom Poggiardo-ban lenyűgöző volt, imádtam. Ma még a tengert is volt alkalmam
meglátogatni, munka ügyben kellett leutazzak odáig és az időjárás sem
kedvezett, ezért nem tudtam fürödni. Tervezzük, hogy még a héten lenézünk, de
meglátjuk mi lesz belőle. Sajnos sok a baj az utazással, egyáltalán nincs, vagy
kevés busz és vonatjárat van és hiába, hogy az emberek szívesen felvesznek, ha
stoppolsz, nem mindig hagyatkozhatsz a lehet-re.
A Tengerpart