Hideg és meleg

Már a tizennégyet is meghaladta az itt töltött napjaim száma. Tényleg csak úgy telik az idő, hogy észre se veszem. Rengeteg olyan élményben volt részem, amelyet nem gondoltam volna, hogy két hét alatt megélek: ellátogattam több városkába, úsztam a tengerben, búcsú bulit szerveztünk egy francia önkéntesnek, akinek lejárt az egy éve, megismerkedtem új önkéntesekkel, ettem igazi olasz ínyencségeket és fejlesztettem az olasz tudásom.
 Az a baj a jó dolgokkal, hogy kelletlenül, az tény, de csapódnak hozzá kellemetlen dolgok is. Akármennyire is elvarázsol ez a kicsi város, kezdem túl kicsinek érezni és hiányzik a nyüzsgés, az élet. Nagyon jó esténként összeülni, néha közös vacsit készíteni, énekelni török dalokat és úgy csinálni mintha értenénk is miről van szó, de hiányolom, hogy kimenjek és csak bámuljam a nyüzsgő népet, nézzem ahogy sietnek, ahogy nevetnek, ahogy megtöltik az utcákat élettel.

A kellemetlen dolgok legkellemetlenebbje a szervezet vezetője, aki eddig egy cseppet sem szimpatikus számomra. Ahogy megérkeztem, rá két napra úgy döntött elutazik, itt hagyva tiszta
ágyneműhuzat nélkül, párna nélkül aludtam nyolc napig,  míg a szobatársam adott kölcsön egyet. A meleg vízzel is problémák vannak (nem is csoda, hogy megfáztam), de ami a legrosszabb, hogy nincs internet a házban (pedig a szerződés szerint kéne legyen). Itt nincs Primaria Oradea, vagy bármilyen más nyilvános hálózat ami elérhető lenne. Van egy hotel, ami előtt ülve néha elkapunk egy- két jelet, de az csak telefonnal működik és alig. Saját zsebből pedig fizetni nagyon drága, na ez az, amiért mindenki ki van itt akadva és nagyon reméljük, hogy sürgős változás fog végbe menni.(Többek között ezért is nem frissítettem hamarabb új bejegyzéssel a blogomat.)

A hotel előtt ülve a földön és várva, hogy csoda történjen az internettel

Visszatérve a jó dolgokra

Az előző bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy láttam a tengert, Castro városánál. Mikor azt mondtam, hogy gyönyörű, nem tudtam igazán, hogy mi a Gyönyörű. A rá következő napon lestoppoltunk a francia önkéntessel Porto Miggiano-ig. Az a part egy csoda, megtaláltam a kedvenc helyemet. Mikor elárassza a turista özön, gondolom nem olyan élmény, mint most volt, a víz kristálytiszta és átlátszó volt, a barlangot megvilágította egy apró átjáró, ha három irányba néztem sziklákat láttam, ha a negyedikbe, a végtelen tengert.

Egy kép a barlangban Alexről(a francia önkéntesről)

 Az első hetem végén búcsú bulit rendeztünk Alexnek, borral, palacsintával, zenével és tánccal. Az önkénteseknek nincs sok pénzük, akárcsak az egyetemistáknak, ezért (megtanulják, hogy hogy legyenek) kreatívak. A palacsintára nem tudtuk mit tegyünk, hiába hogy a Nutella imádat tombol, ha nincs pénz. Volt banánunk, egy kis vajunk, mézünk és fahéjunk. Ezt összesütöttük és tádááám, amilyen gusztustalanul nézett ki, annyira finom volt. 

A bulira átjött a szomszédos városban önkénteskedő kis csapat, akik jó baráti viszonyt ápolnak az itteniekkel és beszálltak a zenélésbe, van aki a saját dobjával, van aki ("csodás") énekhangjával. 

 A hétvégét legtöbben józanodással töltötték, én meg tovább ismerkedtem a várossal. Hétfőn egy betegcentrumba voltam beosztva, átmeneti órarenddel, október 6.-ig. Rajzolnom kell nekik egy naptárat, amit nagyon szívesen megteszek, mert megérdemlik. Nagyon kedvesek, ölelkezőek, vidámak ott benn a páciensek, a kezelőket pedig csak egyszerűen imádom, kedden még három fogásos ebédet is készítettek nekünk.

A hetem nem telt túl izgalmasan, nem úgy mint a következő hétvége, amely során ellátogattunk Otranto-ba. Szintén egy turistaparadicsom, de szeptember végével a madarakkal, a turisták is elrepülnek. Úsztunk egyet a tengerben, amit sajnos már nem tudtam úgy értékelni Porto Miggiano után,  majd városnéző körútra indultunk. Megettem életem legfinomabb fagyiját, a Martinucci-ban és egy szelet Olaszországot a belvárosban. 

 Készítettünk egy csoportképet is Otranto belvárosában, miután a többiek belepofátlankodtak az én csodás képembe.

 Meglepetéssel töltött el, hogy milyen szép tud lenni Poggiardo központja, ha kivilágítják. Fesztivált rendeztek, hívtak bandákat és olyan csodás zenét játszottak, amit nem tudok behatárolni, de imádtam. 

 A héten ettem igazi olasz pizzát, ez esetben egy egészet és loptunk mandarint meg gránátalmát a kertekből. Énekeltünk párat közösen, átbeszélgettünk néhány estét és táncoltunk.

 Ma van a nagy nap, mikor beszélgethetek Valeriaval, a főnökkel és remélhetem, hogy megoldja a  problémáinkat, nem kényszerít arra, hogy magasabb erőkhöz folyamodjak (és ezalatt nem sátánidézést, hanem a National Agency-t értem).

Szeretem itt, de szükségét érzem a minimális dolgok biztosításának (pl. a meleg vízét) és az internet bevezetését, a szerződés betartását. Remélem minden helyre jön és a hideg- meleg csapásokból csak a meleg marad. Addig is nem állok meg imádni a nyelvet és mindazt, ami Olaszországgal jár.

Repülés

Szűk három hetem maradt az indulásig. Találkoztam rengeteg régi ismerőssel, megölelgettem a családomat, csíki barátaimat és részt vettem néhány házibulin és életem első bálján. Szerintem szóval leírhatatlan, hogy mennyire jó érzés volt otthon lenni és otthon érezni magam. A bálon is rengeteg fiatal táncolt és énekelt magyar nótákat, bármennyire is (azt gondoltam, hogy) nem szeretem a zenét, a hangulat és a tánc szórakoztatóvá tette az egészet.

 Szeptember 20.-a reggel autóba ültünk és anyuék kivittek a kolozsvári reptérre,  a Check In után magamra hagyva boldogulnom kellett a repülővel, talán ettől, az utazási résztől féltem a leginkább. Még soha nem utaztam egyedül repülővel, nem tudtam, hogy rossz irányba megyek-e, jó felé fordulok-e, lekésem-e a gépet. Durván 40 perc várakozás után már elfoglaltam a fedélzeten a helyemet és vártam az indulást. Két lány csüccsent le mellém, szerintem rajtam kívül az egyedüli magyar utasok a repülőn, elkezdtünk beszélgetni és hamar kiderült, hogy egy irányba megyünk mindhárman, a vonatállomásra. 

Egy gyors selfie a repülővel

 Úgy érzem, hogy felmenőim közé sorolhatom Fortunát, csak úgy záporoznak rám a jó események. Eleinte úgy volt, hogy kisvonattal kell menjek a vonatállomásig, de ezt gyorsan megváltoztattam , hogy ne kelljen egyedül utaznom és a busz mellett döntöttem. A két marosi lány és én vigyorogva ültünk fel s a buszra és egyszerre kapott el az Olaszországban-vagyunk hangulat. Szólt az olasz muzsika a rádióból, mi meg csak bámultunk ki az ablakon, nézve a táblákon a feliratokat, az olasz épületeket, a macskaköves utcákat… Imádtuk.

A vonatállomáson apró problémákba ütközünk a jegyvásárlással, érvényesítéssel, a vonat megtalálásával, merthogy a lányokkal még ugyanarra a masinára is szálltunk fel. Mire mindent megoldottunk, indult is, szerencsére velünk együtt. Az út felétől már egyedül döcögtem a vonattal, mert társaim hamarabb leszálltak, otthagyva egyedül. Bár élveztem az utat, elkapott a fáradtság és elszenderedtem, Lecce-ben magamhoz tértem és leszálltam. Két olasz figura fogadott és hozott el Poggiardo-ba, még olasz kávéval is megkínáltak, nem volt lehetőségem visszautasítani, nem mintha nagyon akartam volna.

Mikor megérkeztem már vártak az önkéntesek, megölelgettek, étellel kínáltak, tényleg kedvesek voltak velem. A szobámmal nagyon meg vagyok elégedve, tágas, szép kilátással, külön szekrényekkel és óriási tükrökkel. A szobatársam egy bukaresti lány, aki amúgy tud kedves is lenni, de nagyon érződik a társadalmi különbség közöttünk. Nagyon román érzetű és diszkréten magyarellenes (megkért, hogy ne beszéljünk előtte magyarul). Szerintem a lehető legrosszabb választás volt egy szobába tenni vele, még úgy is, hogy amúgy jól kijövünk, csak a nézeteink nem egyeznek és sajnos erre már két nap után fény derült. Vajon mi lesz két hét és két hónap után?

           

Egy kép a kilátásról

Másnap reggel már városnéző körútra is indultam. Minden csodálatos módon hatott rám, a lapos épületek, a szűk utcák, a macskakő, a drapp fény, az olasz emberek, a zene. Mintha ez nem lett volna elég első napra, még szerdai nagy piacot is tartottak. Poggiardo kicsi utcáit folytonos vonalban behálózták az árusok kiáltva kínálva portékáikat. Romániában sötétebb bőrű lakosaink (cigányok) árulják a napszemüvegeket, ékszereket, ruhákat, cipőket, na itt is ugyan ez a helyzet, csak itt a nagyon fekete négerek teszik ugyanezt. Elképesztő volt a hangulat, rengeteg ember tolongott és alkudozott minden kis utcában. Vásároltunk pár zöldséget, gyümölcsöt, körül néztünk milyen ruhákat lehet venni, cipőket, kabátokat, érdekességeket. Legjobban az egészet a nagyváradi ócskapiachoz tudom hasonlítani, a használttól az újig minden megtalálható volt.

 Este végre igazi olasz fagylaltot is ehettem, jaj de finom volt, szerintem megtaláltam a kedvenc helyemet (a pisztáciás különösen elnyerte a tetszésemet). Utána elmentünk az önkéntesekkel inni egy sört, de nem vittük túlzásba, mert a legolcsóbb helyen is 3 euró volt egy pohárral (korsónak nem volt nevezhető). Mellesleg nem vagyok sörpárti, de ez igazán finom volt. A borról hamar lemondtam, mert csak üvegre árulták, így nem érte meg.

                                       

  Az első napom Poggiardo-ban lenyűgöző volt, imádtam. Ma még a tengert is volt alkalmam meglátogatni, munka ügyben kellett leutazzak odáig és az időjárás sem kedvezett, ezért nem tudtam fürödni. Tervezzük, hogy még a héten lenézünk, de meglátjuk mi lesz belőle. Sajnos sok a baj az utazással, egyáltalán nincs, vagy kevés busz és vonatjárat van és hiába, hogy az emberek szívesen felvesznek, ha stoppolsz, nem mindig hagyatkozhatsz a lehet-re.

  

A Tengerpart

 Kíváncsi vagyok még mik várnak rám, kicsit hiányzik a nyüzsgés. Talán a jövőhéten meglátogatjuk Lecce-t, a legközelebbi nagyobb várost a környéken, de igazából nem sietek, van időnk mindenre, hisz még 363 napot itt töltök Olaszországban.

Szlovákia

Bucsut mondtam azoknak a váradi barátaimnak, akikkel volt lehetőségem találkozni az utolsó ott töltött napjaimban. Bőröndöstől, csomagostól készen álltam, hogy kiaknázva az Erasmus+ adta lehetőséget Szlovákiába utazzak s ott töltsek el kilenc csodás napot körülvéve hat ország 6- 6 képviseltjével.

 Meglepetésemre a szervezőkkel már volt szerencsém találkozni az előző Youth Exchange keretein belül, Budapesten. Dicsérnem kell őket, mert nem csak, hogy nagyon rendesek, segítőkészek, jó vezetők és jó cseréket szerveznek, de nekik köszönhetem, hogy megismerkedtem az EVS kihagyhatatlan lehetőségével (mellyel most szeptemberben kiköltözöm Olaszországba).

 Mi érkeztünk meg elsőknek a részt vevő országok közül, ami nem is volt olyan nagy baj, tekintve, hogy több időnk maradt körülnézni. Vagyis azt hittük. A csapat elindult és kemény 10 perc után végzett is, nem az eső volt a ludas, bár már cseperegni is kezdett, hanem az apró parkból és emlékműből álló város(ka) központ.

  Ipolyság, szlovák nevén Sahy egy 8 ezer fős kisváros, minden izgalomtól mentes, határmeneti magyar lakta vidék. Mi voltunk, ez alatt a kilenc nap alatt az egyetlen érdekesség, ami ott történt az elmúlt évben, nem is csoda, hogy szemtelenül megbámultak bennünket. Sajnos ez a holland csapatnak is feltűnt, de leginkább a két sötét bőrű tagjának, a feketéknek. Persze a bennük kialakult automatikus védekező szellem felháborodással járt és rögtön rasszistának kiáltották ki a népet, haza akartak indulni, mondván ők nem érzik biztonságban magukat itt(?) és nem akarnak itt meghalni(??????). Végül szerencsére sikerült őket megnyugtatni és maradtak, aktív résztvevőiként ennek az Uniós projektnek.

 Az interkulturális esték, az első két napon óriási sikert arattak, játszottunk, megismerkedtünk a többi kultúrával, az országok nemzeti ételeivel, italaival. Mi erdélyiek a román országot kellett bemutatnunk, íme az asztalunk (fele) és a csapatunk :

Volt egy órarendünk, amit próbáltunk betartani, több s kevesebb sikerrel egyaránt, de azért elég jól megmutatja, mennyi mindennel foglalkoztunk és milyen sűrű programjaink voltak. Ami nagyon tetszett, hogy szem előtt tartották, hogy ne unatkozzunk időközben, ezért interaktív kiselőadások, feladatok voltak (például a Video Workshop alatt csapatokba voltunk osztva és videókat, plakátokat kellett készítsünk) 

 

 Ami a kaját illeti két kategória volt, az 5 csillagos és a pocsék. Az első dominált egyértelműen, én nagyon meg voltam elégedve. (elnézést a minőségért, a legtöbb telefonnal készült)

Egy vacsoránk:

előétel: Fűszeres paradicsomszeletek mozzarellával és bazsalikommal

főétel: paradicsomszószos. bazsalikomos, parmezános spagetti, fűszerezett, sült gombával és helyi fehér borral tálalva

desszert: Helyi mákos, meggyes specialitás

Az útra pakolt, ebédnek szánt, egyforma három szendvicsem egyike:

Többféle pizzát is fogyasztottunk:

 

Az atmoszféra itt is egyedi volt, nem lehet két ilyen csere hangulatát összehasonlítani, az emberek mások, a viselkedésük, a nevetésük. Ha akarod, ha nem megkedveled őket pár nap után, aztán majd hiányoznak. Hetedik napra, mikor már a csapat kicsit összeszokott, kirándultunk egyet, kincses bányát látogattunk, Selmecbányán. Kálváriát másztunk, de inkább az út volt kálvária, mert telibe vettük a domboldalt, szandálban, ki- ki ruhában. Viszont amit onnan láttunk, megérte a szenvedést, gyönyörű táj tárult elénk, ha már a Kálvária, ami felújítás alatt állt, nem tett ki igazán magáért. Nevettünk, szenvedtünk. Csatolok erről is pár képet:

A domb feléről felnéztünk, nem látszik itt, a fás rész mennyire meredek, de a kilátás...:

 

pihenés:

 Nagyon tetszett a város, amit aznap megnéztünk, gyönyörű táj, építkezés, perzselő hangulat, rögtön Párizs kicsinyített változataként égett belém. Viszont egy ajándékboltot nem találtunk, normális ez egy ilyen gyönyörű városban?

A búcsúvétel mindig a legnehezebb, megkedvelsz valakiket, aztán hagyod hogy elmenjenek, tudva, hogy talán soha nem találkozol velük újra.

Mi, az erdélyi csapat tettünk egy kis kitérőt és elmentünk még Budapestre sétálni egyet. Fagyiztunk, mepihentünk, izzadtunk egy keveset a sok beton között a melegbe, majd visszatértünk Nagyváradra. 

 

Váradon lekéstem az utolsó vonatomat, ezért a másnap délivel kellett hazautaznom. Azzal, hogy pár barátom feltett a vonatra és hazaindultam, véget ért a hónapos utazásom. Ismétlésként: Csíkból Szigetre, Szigetről Váradra, Váradról Szlovákiába, Szlovákiából vissza Váradra, majd haza, Csíkba. Időközben fixálódott indulásom időpontja, szeptember 20.-ára már megvan a nevemre kiállított repülőjegy, hogy kilépjek komfort zónámból és belevessem magam az ismeretlen Olaszországba. Szűk 3 hét van még addig... 

Sziget

 Alig pár nap maradt hátra az indulásig. Egy rövid hét, egy fél hétvége. Mindent belezsúfoltam ebbe, amit lehetett, rokonokat, barátokat, városnapokat és hasonló csacskaságokat.

 Utolsó pillanatokig kerestem a legolcsóbb variánst, hogy kijussak Budapestre Csíkszeredából. Két igen jó és régi barátnőm segítségével és A Szakállas barátom tanácsával, a BlaBlaCar-on találtam egy srácot, akivel vasárnap kora reggel elindultam Sziget felé. Mint kiderült, nem csak ketten utaztunk, hanem egy mikrobusznyi fiatalsággal. A jó hangulat megvolt végig az úton, beszélgettünk, nevettünk, szembesültem furcsa nézetekkel és emberekkel. Nagyon rendes figurák voltak a sofőrök, (mert felváltva vezettek ketten) majdnem egészen a K-hídnál, avagy a Sziget bejáratánál tettek le 12 óra kocsikázás után, majd sikeresen rossz buszra ültem fel, de sebaj, hulla fáradtan, késve, de legalább épségben érkeztem meg.

Önkéntesnek mentem ki, mert a jegy, a romániai fizetésekhez mérve rettentő sokba került volna, így dolgoznom kellett napi 4, vagy 6 órát, a szabadidőmben viszont koncertezhettem, bulizhattam, igazi Szitizennek érezhettem magam. 

Egy nagyon szimpatikus, vidám társaság mellé sátraztam le, hamar össze is barátkoztunk és a hét egyetlen perce sem maradt utána unalmas. Ingrid is, váradi hercegnőm is megérkezett hétfőn, hogy elfoglalja sátram felét temérdek cuccával és hogy befóliázza a sátor alját, ami csak később vált hasznossá, mert megmentett minket a beázástól. Sok időt töltöttünk együtt a szomszédjainkkal, gyakran jártunk ki, a legközelebbi szupermarketig vásárolni, hogy megússzuk a túlköltekezést, ez a kép is ott készült, egy napos délelőtt:

Sátorsegélyes lettem, vagyis szabad sátorhelyek után kellett nézzek a munkaidőben, ami abszolút felesleges feladatnak bizonyult a 4.napra, mikor minden épkézláb hely foglalttá vált. Mindez azt jelentette, hogy több szabadidőm maradt, mint valaha gondoltam volna. Ingridnek nem volt ilyen szerencséje, óraszáma kevesebb volt, de sokkal pörgősebb és fárasztóbb helyre osztották be, ahol még egy cigit sem volt ideje nyugodtan elszívni, mert kiabáltak neki, hogy munka van. 

Akárhogy is, eléggé különbözött a beosztásunk, ezért alig voltunk együtt, rákényszerültem, hogy másokkal is megismerkedjek. Az angol mindennapivá vált, jóformán mindenkivel úgy kommunikáltam. Megismerkedtem rengeteg külföldivel, beszélgettem velük, pozitívan csalódtam a hollandokban és úgy általában a nyugatiakban. Volt alkalmam készíteni egy csomó dolgot (többek között egy kitűzőt magamról- amivel még nem tudom mit fogok kezdeni, de nagyon király), játszani ezer játékkal, előadásokat, színdarabokat, cirkuszi mutatványosokat bámulni. Tehetségesebbnél tehetségesebbekkel találkozni. A látószögem kiszélesedett, mikor beszélgetésbe elegyedtem egy transzvesztita nővel/férfival. Ez a művész is, aki fellépett egy mindig teltházas előadásban, köztudottan meleg volt:

Ami a koncerteket illeti, imádtam (a legtöbbet). Rihanna és Sia verekedett a legpocsékabb fellépő címért, nem kritizáló szöveget akarok írni, ezért nem is merülök bele érveim felhozatalába, (abból így is elég terjeng az interneten), de amit produkáltak az Youtube-on szórakoztatóbb lett volna megnézni, a sok izzadt ember és a heringbuli nélkül. Rihanna a show-ja (playback-"bulija") közepén elfelejtett énekelni, Sia-t pedig nem is láttuk, (vagy hallottuk élőben, a playback itt is eléggé feltűnőre sikeredett), csak a táncosait, akik mellesleg rettentő ügyesek voltak, de pont az senkit sem érdekelt. Megjegyezném, hogy többek között a Muse, a The Lumineers, David Guetta, Borns és még rengetegen mások is, túlteljesítettek remek előadásaikkal.
 A koncertek mellett nagyon értékeltem az esti pihentető programokat is, mint a Tábortűz-et, ahol amatőr bandák léptek fel, szórakoztatva a relaxálni vágyókat. 

Az atmoszféra, a hangulat, a pezsgés utánozhatatlanná tette a Szigetet, gyönyörű és kápráztató volt egyben:

Egyik reggel, tusolás után azon kaptam magam, hogy rettentően viszket a fejbőröm, délután el is mentem az orvosi rendelőbe hogy mondjanak valamit. Majdnem szembe röhögtem az orvosnőt. Azt mondja nekem: "Tetves nem vagy, korpás nem vagy, a fejbőröd nem hámlik, nem tudom, megmondom őszintén mi a bajod, de azért felírok neked valamiket". Ekkor felírt három gyógyszerfélét, rákérdeztem, ezeket hol tudom kiváltani, a válasz egy dülledt szemű "hát természetesen a fesztivál patikájában, a kártyáddal fizethetsz" volt. Csak szemléltetésképp, egy szelet pizza 2,2 euro, egy gófri 1500ft, akár egy palacsinta, vagyis fesztivál árak voltak. Vicces néni, vicces néni. Később kiderült, a temérdek por volt a ludas, amihez nem voltam hozzászokva. (Csak úgy zárójelben jegyzem meg, a gusztustalant nem kedvelőkre való tekintettel, hogy minden orrfúvásnál fekete szötty pottyant a papírzsepire, a sok belélegzett mocsoktól) Utolsó napokban már nem tudtam mi zavar jobban, a por, amitől nem láttam, nem tudtam lélegezni, a tömör kuka és terjedő rothadó szag, vagy a tömegnyomor. Ezek voltak, mindazok a hátulütők, amelyek rontották az összképet, és amelyek miatt már a végére, elvágytam a Szigetről.
A nyolcadik napra már úgy éreztem, hogy jó volt, szép volt, de elég volt.

Az utolsó nap kapkodásba torkollott, rohantam, és sebtiben pakoltam, csomagoltam és kerestem módot a Váradra jutásra. A vonatig Ingrid rokonai vittek ki, egy fájdalmas búcsúvétel után ott is hagytam őket. Busz már nem járt aznap, autót nem találtam, és 40 perc múlva indult az egyetlen vonatom, ami egy átlagos pályaudvaron bőven elég a jegyváltásra, de nem akkor ha sorszámos bejutás van. Szerencsére gyors barátságot kötöttem az őrökkel, s bejuttattak vagy 20 számmal hamarabb, mint amit én húztam, így is, a vásárlás után rohantam a vonatig, épp csak felugrottam már indult is. Megnyugtató érzés volt kifújni magam odafenn. Összebarátkoztam egy német sráccal, aki megszánt egy pokróccal, így megmentve a fagyhaláltól és az unalomtól a hazaúton, végig jól elbeszélgettünk.

Gvendi, az én Princessám, már várt Váradon, most tőle írok. Itt töltök négy napot, innen indulok Szlovákiába, jó újra itt lenni.

Csodahét

Hosszú hetet tudhatok a hátam mögött, csak úgy elrepült az idő.

 Minden a költözéssel kezdődött. Váradról felpakoltuk az autót(vagyis a srácok pakolták akiket hívtunk) és felkészülten a másnapi indulásra, álomra hajtottuk fejünket. Hajnali 4 óra 45 perckor már úton is voltunk. Szerintem őszintén állíthatom, hogy életemben nem utaztam ilyen rossz körülmények között, nyomorogva, egy túlpakolt autóban, ölemben Leilával, a házi papagájunkkal, melegben, majd huzatban. A 400 km-es utat röpke kilenc óra alatt tettük meg, de sikeresen megérkeztünk és (majdnem) mindenünk egyben maradt. Még aznap nekivágtunk a kipakolásnak, mondhatni eléggé helyre vágtuk a lakást, így másnapra sokkal kevesebb dolgunk maradt.

 Július nem túl kellemes, vagy szép hónap, túl napos, meleg (pakolásra abszolút alkalmatlan), de azért, csak szeretem, hisz megrendezésre kerül Tusnádon, az a magyar fesztivál, melyet én személy szerint imádok: a Tusványos! Vajon melyik héten költözünk? Csak nem a Tusványos hetén? Deee...

 Péntek reggel (már amennyire lehet a hajnali 6 órát reggelnek nevezni), két nappal költözésünk után, megérkezett Nagyváradról Csíkszeredába, nagyra becsült, kedvenc, drága barátnőm, Ingrid kisasszony. Hosszú napot terveztem magunknak, ezért nem hagytam, hogy kipihenjük magunkat, épp hogy hazaértünk az állomásról, ettünk, összepakoltunk és átöltöztünk, rohantunk vissza, vonatra pattantunk és utaztunk Tusnád fele. Mondjuk úgy: sínen voltunk. Kókadoztunk egy keveset, míg futott a vonat, de hamar kipattant minden álom a szemünkből, a magas hegy, meredek ösvények láttán, melyek a Szent Anna Tóhoz vezettek bennünket. A medvétől való félelmünk, nem hátráltatott minket, sőt nem is tudatosult bennünk igazán, míg azt nem hittük, hogy látunk egyet. Hangos dalolásba kezdtünk, mire kiderült, csak egy őzike volt az ártatlan áldozatunk. Szegény.

 A hegycsúcsra kiérve mély ereszkedő várt ránk, melyen persze sikeresen eltévedtünk és olyan ismeretlen helyre lyukadtunk ki, ahol én életemben nem jártam. Ismeretlen volt, de hihetetlenül gyönyörű. Csatolok a kilátásról (és magamról) egy csodás képet.

Visszasétáltunk az ösvényen, rátértünk a helyes útra és már meg is érkeztünk a tóhoz. Lehengerlő volt a látvány, mint mindig, Ingrid, aki először járt itt, mondhatom imádta. Aludtunk egy keveset, én úsztam egy nagyot, ettünk és indulhattunk is vissza, ha el akartunk érni a fesztiválra. Találkoztunk még pár váradival, köztük egy nagyon jó fiú barátommal és volt osztálytársammal (erre még visszatérek).
Megmásztuk a hegyet, meghallgattunk egy- két előadást, majd koncertet, és egy borzasztó jót buliztunk. A hajnali 6-os vonattal döcögtünk haza, hulla fáradtan.

 Másnap városnézésre indultunk, Ingridnek lehetősége nyílt enni egy fenséges csíki pizzát, melyet hozzá sem lehet hasonlítani a váradi gumiízű replikákhoz, este pedig megint Tusványosoztunk. A vasárnap reggeli vonattal száguldott is haza, sajnos véget ért idei kalandunk Hargita megyében.

Ami engem illet, vasárnap estére új személyt üdvözölhettem szerény hajlékomban, azt a volt osztálytársamat, akivel a tónál találkoztunk. Ő is két napot töltött velem, elmentünk várost nézni, megmutattam a somlyói borvízforrást, a Kis Somlyót, a színpadot, ahol tarják a Búcsút, másnap meg kimásztunk a Nagy Somlyó tetején elhelyezkedő Messzelátóhoz. A tiltás ellenére felmerészkedtünk a hegy csúcsán álló, mozgó, kicsit talán már rozsdás, hiányos szerkezetű építményre. Minden veszélyt megért, az, amit onnan láttunk. 

 

      (a cipőim és a kilátás)                      (Csíkszereda és környéke)

Sajnos tőle is búcsút kellett vennem szerda reggel.


 Egy hét, rengeteg út, sok barát, sok öröm és búcsú. Hiányozni fognak ezek az emberek.


Utolsó bekezdésként, le szeretném írni azt a pár sort, ami akarva/akaratlanul bemászott a fülembe, a Tusványoson töltött éjszakák után. Túl sokan énekelték ezeket a sorokat, túl sokszor: 

"Az éjjel soha nem érhet véget,

Varázsolj nekünk valami szépet,

Repülj velünk a szerelem szárnyán!

Indul az utazás, csak erre vártál."

Ha valamilyen furcsa okból kifolyólag nem tudnád melyik dal szövegét idéztem, segítek:

 Soho Party - Az éjjel soha nem érhet véget (https://www.youtube.com/watch?v=H49RAnhN9K8)

Érettségi, mint indítókar

Sikerült az érettségi!

Úgy döntöttem, hogy itt az ideje blogot indítanom. Ezzel az életetmegváltó eseménnyel megkezdődik megszámlálhatatlan kalandjaim sorozata, melyekben úszni fogok életem minden percében.
Megszabadultam az iskolától, többé kevésbé boldogsággal, inkább kevésbé, de az érettségi miatt sajnos többé is.  Egyelőre nem készülök egyetemre, inkább elrepülök Olaszba!

 Ami az érettségit illeti, csalódott vagyok! Igazából nem is magam miatt, hanem azok miatt, akik körülvettek négy év alatt. Minket, hogy is mondjam, csúnyán átejtettek és nem is akárki, hanem az a kedves román tanárnő, akinek azt hittük, hogy oly sokat köszönhetünk. Lehet a rendszerrel van a baj és a román tanárnőt hibáztatjuk tévedésből, ez esetben őszintén sajnálom, de meglehet, hogy ő adott le rosszul egy leckét(amit lehet le sem kellett volna adnia?) majd az egész osztályom azt írta az érettségin a 3. tételéhez.  Tudni illik románul nem tudunk túl jól, ezért azt a tételt szamítottuk a megmentőnek, amit csak meg kell tanulni, ami a 30/25pontjával átemel az ötösön. Na már most, ugyebár a rosszul leadott leckének hála, vagy a zakkant román rendszernek, senkinek sem fogadtak el a választott regényünket, csak az első két ( nem túl barátságos) tételben reménykedhettünk. 16an átcsúsztunk ötössel, a többiek(17en) buktak. Borzalmas volt, hogy utolsó percig azt hittük sikerült mindenkinek, átmentünk, mert hogy a tanárnőnk is azt állította, hogy elfogadják a Maitreyit, majd mikor anyuval megérkezünk a sulihoz, azzal fogadtak: nem volt jó a Maitreyi. Pár percnyi néma csend és sokk. Végül csak összejött, és őrjöngtünk örömünkben, mások sírtak. Tudom, hogy jobbat írtam, mint egy ötös, és mások meg jobbat írtak, mint egy hármas, vagy négyes.
Egy kis statisztika (a http://bacalaureat.edu.ro/ címen közzétett adatok szerint) : az iskolámban 102en vizsgáztak, ebből 28 diáknak nem sikerült az érettségije (17 ebből az én osztályomba járt, 16ot románból húztak meg, egynek nem jött ki a hatos átlaga). Iskola szinten, ez 75%-os átmeneteli arányt jelent, ami közel kilenc százalékkal jobb az országos eredménynél.

Volt tantárgy amiben a tanárok próbálták segíteni és kicsit emelték a jegyet, volt amiben lehúzták, de ez már csak így van, meg sem lepődöm.

A lényeg hogy a pillanatnyi boldogságomat semmi sem tudja elrontani, jöhet a sikeres érettségi és közeledő szabadságom megünneplése!